The Killing of a Sacred Deer (2017). Rendezte: Jorgosz Lantimosz. A forgatókönyvet írta: Jorgosz Lantimosz és Eftimisz Filippou. Fényképezte: Timiosz Batakakisz. Vágó: Jorgosz Mavropszaridisz. Zene: Johnnie Burn. A főbb szerepekben: Colin Farrell, Nicole Kidman, Barry Keoghan, Raffey Cassidy, Sunni Suljic, Alicia Silverstone.
A közvélekedés az, hogy sorstragédiát, ógörög színjátékot írni ma már lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz: a tiszta, képszerű logika és az érthetetlen, tömeggyilkos sors közé ékelődött ember története akkor is hatalmas áthangolásra szorul, ha mondjuk az Oidipuszt vagy a Bachhánsnőket kotorja elő a rendező avagy a klasszika-filológus. Hát még újjáírni, újrafogalmazni, vezérmotívumnak használni egy olyan mítikus alaptörténetet, mint Iphigénia meggyilkolását! (Kis ógörög mítoszjegyzet: az eredeti történetben Agamemnon elindulna Trója ellen, ám a szél csak akkor támad föl, ha a király feláldozza Artemisznek legkisebb lányát, Iphigéniát. A mondában csak több ezer hullával és harminc évvel később derül ki: a lány nem halt meg, mert az istennő az utolsó pillanatban őt egy szent szarvasra cserélte ki.)
Jorgosz Lantimosz, a Homár és a Tejfog rendezője mégis belevág a (mondhatni, kultúrtörténetileg egyenesen őrá méretezett) feladatba: szembesíteni az új kor apollóni embertípusát a legsötétebb Dionüszoszával.
Az eredmény: egy film elhallgatott bűnökről, rettenetes csönddel, morális dilemmával, természetfeletti suttogásokkal és feloldhatatlan gyomorgörccsel.
Steven (Colin Farrell) kardiológus, abból is az a fajta, aki régebben nem vetette meg a pohár fenekének látványát. Csodálatosan kimért, hideg családi életét éli feleségével (Nicole Kidman) és két gyermekével. Ideális család. Nem rosszak és nem jók (pont, ahogy azt Arisztotelész előirányozta). Stevennek persze van egy kis vaj a füle mögött, egy boncasztalon halt férfi kamasz gyermekét, Martint (Barry Keoghan) istápolja, engedi egyre közelebb a családjához. Ekkor azonban tárulnak a zsilipek, és zúdul a vízözön: Steven kisfia lebénul, majd étvágya is elmegy, és a doktor úr kénytelen szembenézni azzal, hogy ő, egyedül ő döntheti el, ki éljen és ki haljon meg szűk családi köréből. Ha nem dönt, mindenki hullik.
E lehetetlen dilemma köré épül a film, ám Stevennek természetesen csakis racionális, észszerű megoldásai vannak a problémára, miközben ő is és mi is tehetetlenül nézzük, amint az „átok” beteljesül. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, végzetszerű történik a Murphy családdal, amelynek misztikumából Martinon kívül (akiről végig nem tudjuk meg, előidézője vagy csak értő szemlélője-e a műveletnek) legfeljebb Steven lánya sejt valamit.
A konfliktushelyzet már csaj azért is okos, mert elejétől fogva mi is a logikát követő ember szemszögéből nézzük ezt a logikával meghámozhatatlan, különös geometriájú almát. Az IMDb kommentjei ismétcsak hemzsegnek az apollóni embertípus különösen elfajzott típusát képviselő nézők kiáltozásaitól: nem értek semmit! Nem hát. A főszereplő sem. Épp erről szól az Egy szent szarvas meggyilkolása.
A rendezés és a forgatókönyv már-már bénítóan tiszta munka: nincs sallang, de még érzelmi vihar se sok. Metafora ez a mese, az első képtől kezdve. Bámulatos, hogyan esnek a szereplői egyre abszurdabb helyzetekbe, egyre durvább kalandokba, hogy megértsék magát a filmcselekményt. Sikertelenül. Végül csak a vaksors marad. Ugyanezt a hűtőszekrény-tisztaságot képviseli Timiosz Batakakisz kamerájának munkája is. A lehető legegyszerűbb, esztétikus snittekkel a lehető legtöbbet elmondani. Kameramozgás alig, de ha van, az az előre-hátratolatás mezejében mozog, nem pedig a jobbra-balra sávon, és az is kínosan lassú. Johnnie Burn zenéje (zaja?) pedig garantálja, hogy a film első tíz percében, amikor még semmit sem sejtünk a ránk váró iszonyatokról, máris belénk álljon a frász.
Ebben nagy segítségünkre vannak a színészek is. Bár Colin Farrell és Nicole Kidman amúgy sem középkategóriás holywoodi sztárocskák, visszafogottságuk ebben az alkotásban a legjobb method acting hagyományait eleveníti fel, miközben már-már viaszbábként keringenek ebben az egyre őrültebb univerzumban, partikról és óraszíjakról beszélgetve. A film sztárjai azonban mégsem ők ketten, hanem a Martint alakító Berry Keoghan, akiről Steve egy helyütt majdnem azt állítja: őrült. Csakhogy épp itt van a kategorizálás hibája. Vajon őrült-e az, aki más szögből látja a sors működését, mint egy kardiológus? Őrült-e az, aki más nyomvonalán halad a világnak? Nem feltétlenül, de ettől még kevés riasztóbb alakot láthattunk a tavalyi év folyamán filmen, mint ezt a frusztrált nagykamaszt.
Az Egy szent szarvas meggyilkolása tehát allegória, mítosz, fekete felhő az emberi cselekvés egén. Egy morális hasrúgás. Egy geometriailag meghatározhatatlan alma, amelynek héjába belevásik a fogunk, és amely még sokáig ott terpeszkedik a gyomrunk közepén.
