Amama hétvégi bevásárlásra küldte atatát, de lelkére kötötte, hogy nagyon ügyeljen minden számlára, vigyázza meg és hozza haza őket. Ne hagyja, hogy a minden hájjal megkent boltosok túljárjanak az eszén, elmismásolják a számlát és ezzel megkárosítsák az állami büdzsét.
– Mi ütött beléd, Tematild? – csodálkoza atata. – Mióta csaptál fel az államkassza elszánt védelmezőjének? Csak a hazafias buzgalom vezérel, vagy hasznod is lesz belőle?
– Először is ez mindenkinek kötelessége, Tegyula, mert így csinálják az unióban is. Másodszor pedig hasznunkra is lesz a dolog. Nem tudom, mit szólnál egy vadonatúj személyautóhoz? Vagy egy modern háromszobás lakáshoz? Mert ilyen értékes nyereménytárgyakat lehet nyerni, ha beküldjük a nyugtákat. Én például egy lakásnak jobban megörülnék. Remélem, erkély is lesz hozzá, amit tele fogok ültetni muskátlival.
– Ne idegesíts az ábrándozásoddal, Tematild – korholá őt atata. – Már te is hajlamos vagy rózsaszínnek festeni a jövőnket, mint a Bernabics. Közben körülbelül akkora esélyed van a nyereményre, mint arra, hogy földönkívüliek szállnak le Belgrádban és találkozót kérnek Vucsicstól, hogy kifejezhessék csodálatukat a bölcs államvezetésért, amelynek híre az egész univerzumot bejárta.
– Mindig elvitatod a kormány okos intézkedéseit, Tegyula. Pozitívan kell gondolkodni, és akkor meglesz az eredmény. Amikor a lottót befizetem, akkor is folyton azt hajtogatom, hogy meglesz az öt találat. És szilárdan hiszek a sikerben!
– Úgy látszik, eddig nem voltál elég szilárd, Tematild, merthogy soha semmit se nyertél.
Két barát találkozik.
– Hű, micsoda gyönyörű autód van! Hol szerezted?
– Egy jótékonysági bálon nyertem.
– Ekkora szerencséd volt, hogy megnyerted a főnyereményt?
– Hát nem annyira a szerencsémnek köszönhetem. Az igazság az, hogy én szerveztem a tombolát.
A Zacsek se lelkesedik túlságosan a nyugtagyűjtögetésért.
– Engem is macerál vele a feleségem. De mondtam neki: anyukám, akkor kapcsolódok be az államkassza feltöltésbe, ha azt látom, hogy a vezetőink is úgy ügyelnek minden dinárra, mintha a saját zsebükről lenne szó. De amíg azt hallom, hogy a kormány közös szolgálata hatmillió dinár értékben rendelt piát, slyivovicát, vodkát, whiskyt a szomjas minisztereknek, addig nem érdekelnek az ilyen takarékossági akciók.
– És ezt pont maga teszi szóvá, Zacsek, aki szintén nem veti meg a tütüt?
– Az megint más, Gyula zomzéd, mert az saját zsebből van, és nem az adófizetők pénzéből. Mint ahogyan az is felháborít, amikor azt hallom, hogy Koszovóban sokan három-négy fizetést is bezsebelnek a szerb államtól, és közben megjátsszák az elnyomottat.
– Látom, már megint morcos hangulatban van, Zacsek – állapítá meg atata. – Talán bal lábbal kelt fel? Vagy a kedves anyósa bosszantotta fel?
– Se ez, se az, Gyula zomzéd. Hanem csak balszerencsémre az este arra a tévécsatornára tévedtem, amely Vucsics beszélgetését közvetítette a koszovói nemzettársaival, méghozzá teljes hat órán át! Mondhatom magának, rögtön felment a cukrom. Például attól, hogy sok koszovói három-négy fizetést is kap a belgrádi állami kasszából, mint Vucsicstól hallhattuk, meg attól, hogy a tanárok és az orvosok kilencven százaléka Belgrádtól és Pristinától is fizetést húz. Mások viszont nem is élnek ott, mégis felveszik a megemelt koszovói járandóságot.
– Hja, Zacsek, ezek olyan nemzetpolitikai kérdések, amihez maga manyinás létére nem ért. Az államnak minden pénzt megér, hogy maradjanak a szülőföldjükön. Az ilyen apró szabálytalanságok felett, mint a többszöri fizetés, egyszerűen szemet hunynak. Láthatta, hogy Vucsics még ajándékokat is osztogatott nekik, csakhogy maradjanak. Kinek traktort, kinek bárányokat, kinek pénzösszeget.
– Én meg azt mondom, Gyula zomzéd, hogy ez az egész hatórás show-műsor a tévékamerák előtt tulajdonképpen kampánybevezető volt. Nem a lenti nemzettársaknak szólt, hanem a belgrádi választóknak, akik hamarosan szavazni fognak a sorsdöntőnek mondott fővárosi helyhatósági választásokon. Őket akarták meggyőzni, hogy lám, milyen melegszívű a haladók vezetője, érdemes az embereire szavazni. Hiszen még személyes biztonságát is kockáztatta a koszovói látogatással, és ott nagylelkűen osztogatta az ajándékokat.
Jaés az ismert balkáni politikus váratlanul elhalálozik, és Szent Péter elé kerül. Péter már hallott róla egyet s mást.
–Szavaid és tetteid nem mindig fedték egymást, ezért nem is tudunk egyértelműen dönteni rólad – mondja a nagy kapus. – Ezért egy-egy napig leszel a pokolban és a mennyben, s utána te magad döntesz, hová akarsz menni.
– Minek ez a cirkusz, Péter? Úgyis a mennyet választom.
– Teheted, de csak a próba után.
Így hát a politikus egy napra alászáll a pokolba. Kellemesen meglepődik, mert számtalan barátjával találkozik. Egy kényelmes klubban üldögélnek, vicceket mesélnek, finom márkás italokat kortyolgatnak, felidézik életük izgalmasabb eseményeit. Az ételt gyönyörű fiatal lányok szolgálják fel. A jövevény alig akarja elhinni, hogy ez lenne a pokol.
Másnap megtekinti a mennyországot is. Itt egy ismerőst se talál, és legfeljebb a felhőkön röpködő pőre angyalkákban gyönyörködhet. Túl nagy a nyugalom, politikusunk úgy érzi, hogy itt megölné az unalom.
Harmadnap Szent Péter megkérdezi:
– Nos, hogyan döntöttél?
– Szégyellem egy kicsit, és kérlek, ne engedd le a hírt a Földre, de én mégis inkább a poklot választom.
Így is történik, politikusunk bevonul a pokolba. A klub helyén azonban hatalmas szeméttelepet talál, barátai ételmaradék után kutatnak, mások már az üstökben rotyognak. Őt is belódítják egy fortyogó üstbe, alatta maga a főördög rakja a tüzet.
– Mi történt itt?! – tiltakozik az új vendég. – Tegnap itt még minden más volt!
– Hja, barátom, az volt a kampány. Most már szavaztál – feleli az ördög.
PISTIKE, ábrándos nyugtagyűjtögető és értetlen manyinás
