Egy városról, településről az épületei révén kapunk képet. Díszt kölcsönöz neki épületeinek haszna, szépsége és nem utolsósorban megalkotóinak szándéka. Nekünk meg kell keresni azokat a helyeket, ahol ezek az építészeti megoldások megtalálhatók, és nemcsak körbe kell járni, tekinteni, megcsodálni őket, hanem gondolkodni is kell rajtuk. ,,A tér használatának rendszere finoman szabályozza a csavarvonalakat, kisiklani belőle nehéz.” Egy építész alapállása, szolgálata – hisz az építészet szolgálat – persze nem gyerekjáték! Nemcsak az akadályok miatt, amelyek voltak, vannak, és lesznek, hanem azért is, mert szeretne jelet, rajzolatot hagyni maga után és betörni a köztudatba. Hogy ezt éppen az ,,új idők új dalaival” sikerül-e neki elérnie, pontosan nem tudni, de azt igen, hogy egyfajta belső felforrósodás és átizzás mindenképpen szükséges hozzá. Közben kiderül, van-e tehetsége hozzá: ,,Itt a tanult kéz nagy remekjei,/ Ott a dicső ész alkotásai”. Eligazításért Pesti Attila építészhez fordultam, aki ismerősei szerint megőrizte céltudatos akaratát és embersége derűjét.
– Az építészet csodálatos, amíg nem abból kell megélned. Mert a magasztos gondolatokon túl az építészet kőkemény harc is. Meg kell küzdeni a pénzért, a megbízó ízlésével, az előírásokkal és sokminden mással, de végül mindenért kárpótol az, ami a gondolatból és akaratból testet ölt. Nem az építészetnek élek, hanem az építészetből. Főleg újgazdagoknak tervezek, az Adriai-tengertől a Fekete- tengerig. De nem az számít, hogy kinek tervezek, hanem az, hogy a megbízásból mit lehet kihozni. Mert hiszek abban, hogy a jó építészet jobbá tesz. A gazdagokat is meg kell érteni. Őket is gyógyítani kell. Főleg szépséggel. Jómagam is egy vagyok azok közül, akiket megérintett a Szépség. Házakkal és nőkkel én is csak úgy vagyok, mint más férfiak: ha szépek, akkor minden hibájukat könnyebben megbocsátom.
A praktikus szempontokon túl Önnek miről szól az építészet? Hogyan foglalná össze törekvéseit?
– Én még mindig ott tartok, hogy önmagamat építem. Abból indulok ki, hogy csak olyasmit adhatok másoknak, aminek én magam is a birtokában vagyok. Szépet, jót, emberit, harmonikusat. Tudásom, energiáim legjavát szeretném megosztani másokkal. Házakat és tárgyakat tervezek, mert ehhez értek. Nap mint nap ezek kivitelezésével bajlódok, tulajdonképpen nagyon sokat dolgozom. Ahány megbízás, annyi párhuzamos világ, annyi megfejtendő titok. Egy ház tervezésekor ugyanis végtelenül sok sajátos szempontot kell figyelembe venni. A telek tájolásától kezdve a megbízó rigolyáin át a házi kedvenc Bodri kutya lélektanáig. A kivitelezés egy-két éve alatt sokféle beállítottságú emberrel találkozom, széles körben mozgok. A feszültségek elkerülhetetlenek, de arra törekszem, hogy ezek a találkozások jó légkörben, nyugodt hangulatban teljenek. Mert ezek az érzések, vibrációk kihatnak arra, hogy végül milyen kedély, milyen lélek költözik a házba. Úgy is mondhatnám, nem mindegy, hogy feszültség vagy harmónia van-e beletáplálva. Ez a dramaturgia nagyon fontos számomra. Hogy az építés minden résztvevőjéből a lehető legjobbat hozzam ki, hogy mindenki önmaga legjavát tegye hozzá. Valamennyi házam egy ilyen történet is egyben, nemcsak összehordott anyag.
A saját személyes filozófiája mennyiben fejeződik ki az Ön által megépített házakban?
– Emberarcú házakat szeretek építeni. Amikor tervezek, elképzelem, hogyan fogják majd a tereket használni, birtokba venni az emberek. Mert a ház ember nélkül puszta váz csupán. Valaki szándékai, vágyai meghívására tervezünk. Nagyon szerencsések vagyunk mi, építészek, mert ellentétben például az ügyvédekkel, orvosokkal, hozzánk örömükben fordulnak az emberek. A megbízók hatalmas anyagi tételeket bíznak ránk. Kisebb ,,műveink” sokszorta többe kerülnek, mint a legtöbb festmény, szobor vagy egyéb műalkotás. Ugyanakkor mindig maguk a megbízók fejezik be a házat. A megbízói érzés, akarat épül bele a házba. Annak örülök, ha a megbízók tovább tudják álmodni azt, aminek én a kereteit gondosan megalkottam, meghat, ha tudnak benne boldogan, egymást szeretve élni.
Mit szeretne a munkáiban megvalósítani?
– A szépség viszonylagos fogalom, ami koronként, helyenként, sőt személyenként mást jelent, a jóság pedig elévülhetetlen, emberi. De mégis azt hiszem, hogy az építészet varázslata a szépségében rejlik. A szépsége az a megfoghatatlan valami, ami gyógyít, lelkesít, ihletet ad, ami által az épület anyaga meghaladja önmagát és gondolatokat, ideákat közvetít. Azaz képletesen anyagtalanná válik. Bár ez ritkán fordul elő, remélem, nekem is sikerül majd ilyen háza(ka)t összehozni.
A kezdetekhez képest mekkora utat tett meg saját maga szerint? Tud-e azzal a világgal azonosulni most?
– Egy építész pályáját az határozza meg, milyen megbízásokat kap. Belépésem a munkaerőpiacra enyhén szólva nem a legjobbkor történt. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején az ország részben, a gazdaság teljesen romokban hevert. Azt szokták mondani, hogy a bombázók az építészek legjobb barátai, nálunk azonban nem történt semmilyen euforikus újjáépítés, azóta se. Akadt néhány évnyi napsütés, de az nem volt elég, hogy a tervezői és a kivitelezői struktúra megerősödjön. Sőt. Az addigi tervezőirodák és kivitelező vállalatok többsége végleg eltűnt. A helyzet megtanított arra, hogyan lehet túlélni, hogyan tudok lépésről lépésre megerősödni. Egyedül és másokkal összefogva. De van, amire szívesen emlékszem vissza azokból az időkből. Mert bár megbízásokkal akkor még nem kényeztettek el, de Horváth László barátommal akkor szerveztük a Campusokat. Meghittebbé, otthonosabbá kell tenni a világot. De az idő folyamán a küldetés maradt ugyanaz: harcolni a banalizmus ellen, kitörési pontokat kell keresni a sivár, közhelyes építészetből, ami élhetetlen és nyers.
Az Önre bízott feladatokat mindig, válogatás nélkül elvégezte? Mert erre mutatkozott igény, piaci kereslet, itt nyílt rés kifutásra?
– Csak azokat a megbízásokat vállalom, amelyeket jó szívvel tudok elvégezni, amelyekben kiélhetem a kreativitásomat. ,,A szabadság nem az, hogy bármit megtehetsz, hanem az, hogy ne kelljen megtenned amit nem akarsz.” Jelenlegi munkáim között szerepel egy kis szálloda, egy étterem, egy irodaház, egy palicsi borászat, egy családi ház Csávolyon, egy padlástér, valamint lakásbelsők megtervezése Belgrádban, Budapesten és Szabadkán. Valamennyi nagyon izgalmas kihívás.
Mennyire van benne a magyar szellemiségnek, a magyar építészeti gondolkodásnak és közérzületnek a képviseletében?
– Csináld önmagadért, a családodért, a barátaidért, a közösségedért! Ezt vallom. És azt is, hogy a másik törzsnek is megvan a maga építésze. Sosem próbálok más építésze lenni. Ha jó vagy, akkor úgyis híred megy, és máshova is hívnak. Sokan tagadják, de én azt vallom, hogy az építészet nem választható külön a kultúrától. A magyar kultúra kisugárzása nagyon erős. Személyes véleményem, hogy ez a kisugárzás megkerülhetetlen, tekintélyt parancsoló itt, a Kárpát- medencében. A képzőművészet, az irodalom, de különösen a zene, rendszerint bírálóbb, szélsőségesebb és a művészi- társadalmi szemléletváltások alkalmazásában az építészetnél előbbre jár. A korábbi építészeti stíluskorszakok a társadalom egyfajta irányultságát fejezték ki, ami mára sajnos megszűnt. Kuszaság van. Ezért olyan építészeti irányzat sem lehetséges, ami hitelesen képviselné a teljes társadalmat. Ezt egyik irányzat sem hiszi magáról. Az organikus építészet képviselői sem. Makovecz Imre halála után jelenleg nincs olyan karizmatikus egyénisége a magyar építészetnek, akinek küldetéstudata, szerepvállalása a határokon túlra is kiterjedne.
Volt-e már olyan helyzetben, hogy a látvány a praktikusság ellenében mégiscsak felülírta a döntéseket, hogy maga a vizualitás került előtérbe a funkcionalitással szemben?
– Egy építész ebben a témában szinte mindig belső küzdelmet folytat. A szépség mindig csábító, de ha behálóz, könnyen önkényessé válik. Egy expresszív megoldás ellentmondásba keveredhet a szerkezeti logikával, a gazdasági, fenntarthatósági észszerűséggel vagy a használhatósággal. Attól nehéz műfaj az építészet, hogy ezeket a szempontokat össze kell békíteni. Csak hasznos vagy csak szép házat könnyű tervezni. De hogy egyszerre legyen mindkettő, az már áttör a rutinnak a kérgén, egy sajátos megközelítést igényel. Ha inspirálva vagyok, akkor tódulnak a gondolatok, hogy alig győzöm kézzel-szemmel.
Mikor csillant fel annak szépsége, hogy „a műtárgyak kiállítási technikáját újabb dimenzióba helyezze építészeti megoldásaiban”?
– Első alkalommal, Gazsó Hargita muzeológus felkérésére, a Munk Arthúr-hagyatékrészeket bemutató tárlat látványtervének megálmodásakor. A kiállítótér egyszerű volt, alig tagolt, és kevés tárgyat tudtunk ebbe a térbe elhelyezni. Ezért támadt az ötletem, hogy a falsíkokat tektonikussá tegyem, megmozgassam a síkokat, hogy ne legyen egyhangú, statikus a látvány. A tárlatlátogatók figyelmének felkeltése érdekében szabadkai James Bondként mutattuk be az 1886-ban született, regényes életű orvost és írót. A fiatalabb Y, Z generációk attitűdje ugyanis, hogy nem csupán italt, ruhát, mobiltelefont stb. szeretne vásárolni, hanem életérzést is. A múzeumi jeggyel egy életérzés is párosult.
A kiállítások tervezése jelenti azt a térkompozíciós folyamatot is, aminek következtében a térbeli-vizuális elemek és műtárgyak olyan helyzetbe kerülnek, amely a látogatók számára bejárható és megélhető. Hogyan érez rá ezekre a térbeli és lélektani határokra, és milyen tényezők megléte nélkül nem képzelhető el a sikeres „rendezés”?
– Egyszerűen a látogató helyébe képzelem magam. Miről szól ugyanis egy kiállított mű? Hát, magáról a szemlélőről, aki annyit tud felfogni, amennyit be is tud fogadni belőle. Ezt a befogadást segítem kreatív eszközökkel, kissé artisztikus kiegészítőkkel. A kiállítást, minden apró részletre kitérően, úgy tervezem meg, mint egy házat. Csak annyi a különbség, hogy a teremben a kiállított tárgyak „laknak”. Ez a feladat költségvetési vagy technikai okokból nagyon is kötött, de annyira szeretem és érzem, hogy így is igazán szívesen csinálom. Tulajdonképpen kettőn áll a vásár. A megnyitó és zárórendezvénynek is külsőségekben robbania kell, a látvánnyal fel kell kelteni a figyelmet, hogy a múzeumlátogató ne csak elsétáljon a kiállított tárgyak mellett, hanem alkalmat kapjon a rezonálásra is. A szokatlan felrázza a közönséget álmodozó passzivitásából és bevonja a produktív folyamatba s ennek eredményébe, a műalkotásba, hogy azt mint átalakulást, változást, újjáteremtést fogja fel. A közönségkapcsolati kommunikáció és médiajelenlét szintén megtervezett. Mindezeket egységes arculati elemekkel tálalom: médiafal, szórólapok, plakátok, katalógus stb. Természetesen a legtöbb örömet az hozza, ha úgy csinálhatom, ahogy akarom.
Az új kontextusba helyezett tárgyi anyag jelenti leggyakrabban az újszerűséget. Ez a tervezőknek is igen fontos, mivel pontosan az új kontextus, az új rendezés elvében rejlő ötlet jelenti azt a vezérfonalat, amelyen elindulva a bemutatás módjában is újszerű lehet a projekt. Ilyenkor mi inspirálja?
– Azt hiszem, fontos, hogy szeretem a régi tárgyakat. Inspirálnak. Amikor még kevés tárgyuk volt az embereknek, érzelmileg kötődtek ezekhez a tárgyakhoz, vigyáztak rájuk, sok esetben a sírig használták őket. Így lett történetük. Ma halmozódnak a dolgaink, és egyre kevésbé ragaszkodunk hozzájuk. Nem alakul ki semmiféle mágikus kapcsolat ember és tárgy között. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a régiségek utánpótlása megszűnt, az öröklés szinte avantgárd fogalommá vált. Mivel a régi tárgyaknak történetük van, ezért a kiállítás tervezése a történetmesélésről szól. A múltat pedig a jelen szembesítésével lehet legjobban elmesélni. Tehát a jó narratívához kortárs látványelemek kellenek. A látvány- és épített elemekkel az építész is végig vezet a kiállításon.
Jelet hagyni, manapság. Ha egy vonal, felület, gesztus értékrenddé válhat az üres papíron, akkor azzá válhat bennünk is. Vizuális küldetésünk sok világgal, de talán önmagunkkal is segít találkozni. Azt is kell néha.
,,A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Rajta állunk.” Ez a gondolat régóta kísér utamon, régóta inspirál. Ez a hely, ahol élek, valaha tengerfenék volt. De utána sok történés színhelye is. Java részükre nem emlékszik immár senki. Aki alkot, jelet akar hagyni maga után. De itt nem lehet kőbe vésni jeleket, esetleg csak a porba lehet írni őket. Amiket a szél hamar elsodor. Hogy utánam marad-e valami, azt nem tudom. Remélem, hogy igen. De én nem az örökkévalóságnak építek, hanem a saját, úri jókedvemből. Teszem a dolgom, csinálom, amihez értek, és lesz, ami lesz.
