2024. március 19., kedd
FOLYTATÁSOS TÁRCA 1.

Mellékhadszíntér a rónaságon

A mi vidékünk, a mai Bácska és Bánát (Bánság) mellékhadszíntérnek számított az 1848–1849-es szabadságharcban. Elődeink ellenben egész biztosan másként látták és élték, de inkább szenvedték meg az akkori eseményeket. Nekik valószínűleg ez a táj a főhadszínteret jelentette, hiszen a harcok itt kezdődtek meg, ráadásul jóval korábban, mint az ország más részeiben. A Bécs és Belgrád támogatását élvező dél-magyarországi szerbek – a saját függetlenségi törekvéseikkel összhangban – ugyanis elsőként fogtak fegyvert, lázadtak fel a törvényes hatalom ellen, s ezt a többségük helyesnek tartotta. A Délvidéken belháborúvá terebélyesedett konfliktus mérhetetlen pusztításokkal járt; Bácska és Bánát a legtöbbet szenvedett térségek közé került. A kezdeti kisebb-nagyobb zavargásokat, villongásokat, csetepatékat, összetűzéseket és atrocitásokat idővel – miként az a forradalom és szabadságharc kezdetének közelgő 170. évfordulója alkalmából készült írásból is kiderül – csaták, ütközetek, ostromok sokasága követte térségünkben. Az eseményeket összefoglaló tárcánkat folytatásokban közöljük.

Többnapos késéssel jutott el a hír vidékünkre arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én Pesten. Ennek ellenére az itteni magyar lakosság kedvezően fogadta a fővárosi „tüzesvérű ifjúság” akcióját. Más nemzetiségű honfitársaik is jó néven vették a változásokkal kecsegtető kezdeményezést. Persze nem mindenki ujjongott a forradalomért, még a magyarok között sem.

A szabadkai (Суботица) Szent Teréz-templomban mindenesetre március 25-én hálaadó istentiszteletet mutattak be az esemény alkalmából. Az összezsúfolódott hívek, miként sokan mások a városban és az országban, már azt hitték, hogy sikerült békés úton kivívni a nemzeti szabadságot. Talán azt is elhitték, hogy Bécs béklyóitól megszabadulva könnyebb és jobb lesz az élet.
Az optimizmus azonban alaptalannak bizonyult, mivel Bécsnek nem állt szándékában lemondani semmiről, jóllehet kezdetben – szorult helyzete miatt – több látszatengedményt tett. Közben minden alkalmat kihasznált, hogy akadályozza, gyengítse vagy ellehetetlenítse az ellene irányuló magyar törekvéseket.
Ennek csakhamar meg is lett a következménye: a mai Bácska és Bánát olyan öldöklések helyszínévé vált, amire kezdetben csak kevesen gondoltak, figyelmeztettek. Pedig a dél-magyarországi szerbek (korabeli szóhasználattal: rácok) és magyarok – akik korábban jól el voltak egymással – már 1848 tavaszán kisebb-nagyobb csetepatékba keveredtek, nem sokkal később (a nyár első felében) pedig kíméletlenül irtani kezdték egymást.
A bécsi udvar ügyesen kihasználta azt, hogy Magyarország nem rendezte megnyugtatóan – és az érintettek számára elfogadható módon – a területén élő nemzetiségek megoldatlan kérdéseit, problémáit. Ezért nem okozott neki gondot, hogy fellázítsa őket, vagyis Pest ellen hangolja, fordítsa a szerbeket, a horvátokat vagy épp a románokat.
Az egészből azután polgárháború kerekedett térségünkben, amelynek a jelenleg Bácskát képező része abban az időben többnyire Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott, a mai (Szerbiához tartozó) Bánát (Bánság) pedig nagyobbrészt Torontál, kisebbrészt Temes vármegyéhez.
A három egykori vármegye hajdanán a Délvidék (régebbi eredetű kifejezéssel az Alvidék) részét képezte, néhány másik dél-magyarországi földrajzi, történeti, politikai, gazdasági és közigazgatási egységgel vagy azok bizonyos részeivel együtt. A forradalom és szabadságharc korában tehát Délvidéknek nem a korunk Szerbiájához tartozó Vajdaságot nevezték.
A szerbek által 1848 májusában önhatalmúlag és törvénytelenül kikiáltott (s ilyen formában elsőként tulajdonnevesített) Szerb Vajdaság területe pedig nem egyezett meg a jelenlegi szerbiai tartomány kiterjedésével. Megálmodói nagyobbnak képzelték el.
IDEGEN BAJKEVERŐK
A szerbek és az általuk ellenségnek tekintett közösségek közötti konfliktus elmérgesedését, kiszélesedését és az egymás közti összecsapásokat leginkább a (sokszor teljesen védtelen, s szinte állandó rémületben tartott) polgári lakosság sínylette, szenvedte meg.
A véres belháború elején futótűzként terjedt a híre annak, hogy a déli országrészben a lázadók és szerbiai segítőik (akkori magyar nevükön: szerviánok vagy szerviánusok) iszonyú etnikai tisztogatásokat hajtanak végre. Főként a magyar falvakban, de néhol a német (sváb), román és bunyevác településeket sem kímélik. Sőt a sajátjaik közül azokkal is elbánnak, akik a forradalom vezéralakjával, Kossuth Lajossal rokonszenveznek.
Arról is gyorsan értesült a lakosság, hogy a szerviánok a legnagyobb bajkeverők. Rövid idő alatt kiderült róluk az is, hogy az igazi katonákat megszégyenítő módon viselkednek és gyakran „vitézkednek” a védtelen civilek ellen. Jórészt az ő kegyetlen és kíméletlen fellépésük következményeként váltak esküdt ellenségekké a magyarok, a szerbek és a németek.
Az irreguláris szerb alakulatok tevékenységéről és az előrenyomulásukkor elkövetett szörnyűségekről már 1848 áprilisától egyre több mendemonda keringett. Gyorsan kiderült azonban, hogy az általuk elkövetett fosztogatásokról, rablásokról, gyújtogatásokról, kínzásokról és módszeresen végrehajtott pusztításokról, brutális kivégzésekről és az egyéb kegyetlenségekről szóló hírek nem légből kapottak.
A rengeteg iszonyatos és vérfagyasztó (bűn)cselekményt korabeli leírások tömkelege tanúsítja. Szekfű Gyula neves magyar történész a szörnyű tragédiákról és a vérgőzös eseményekről – jóval később – azt írta, hogy a szervián szabadcsapatok „török módra gyilkoltak, raboltak, gyújtogattak, az obligát fejlevágás is divatos még náluk”.
VIDÉKÜNK NAGYON MEGSZENVEDTE
A szerb lázadók és segítőik kíméletlensége (amely olykor a bestialitás határát is túllépte) megdöbbentette és bosszúra ingerelte a megtámadottakat. A revans nem is maradt el.
A magyar kormány megpróbálta törvényes keretek közé szorítani az ilyen bűntettek megtorlását, de erőfeszítései nem mindig jártak sikerrel. A császári-királyi hadvezetés is igyekezett visszatartani a szerbeket a hasonló cselekedetektől, de csak az 1849 februárjában – a magyarok körében – végrehajtott zentai mészárlásukat követően. A figyelmeztetést nem minden érintett vette komolyan.
A hitelesnek tekinthető adatok arra utalnak, hogy a magyar megtorlások halálos áldozatainak száma jóval kisebb volt, mint a szerb vérengzésekben megölteké.
Szinte egymást követték a kölcsönös kegyetlenkedések, a polgári lakosság elleni atrocitások, rémtettekkel tarkított leszámolások, válaszcsapások és a menekülések, vagy ahogyan akkor mondták, a nagy szaladások. Ha kellett, a magyarok északra futottak, a szerbek meg déli irányba: Szerémségbe vagy az akkor még félig-meddig török fennhatóság alatt álló Szerbiába.
Bár az 1848-as és 1849-es vérzivataros esztendők (halálos) áldozatainak pontos számát lehetetlen megállapítani, a történtekből, illetve a mérvadónak számító korabeli kimutatásokból ítélve a mai Bácska és Bánát valószínűleg azok közé a régiók közé tartozott, amelyek a szabadságharc legnagyobb ember- és anyagi veszteségét szenvedték el.