2024. április 26., péntek

A kalap helye

A szabadkai Strossmayer utcán volt a kalapos, egész pontosan a női kalapos. Az utca közepén helyezkedett el az apró bolt, fehér pult, fehér polcok, azokon sorakoztak a női kalapok. A tulajdonos nevére nem emlékszem, halványan rémlik, hogy termetes, idős hölgy volt, vörös hajjal. Amikor beléptem az üzletbe, nem voltam biztos abban, hogy kalapot akarok viselni. Végül is a kalap nem jó semmire, ezt már akkor sejtettem, később pedig meg is bizonyosodhattam erről. A fület nem védi, a szél pedig elrepítheti, lekapja az ember fejéről, és máris nevetségessé válik a viselője, amint szalad a kalapja után. Mégis vettem egy fűzöld, drapp szalaggal díszített girardi kalapot – erre beszélt rá a kalapos. Arról nem esett szó, hogy kalaptűvel kellene rögzítenem a szeles tavaszi utcákon való gyaloglások idején. Szaladtam is utána. Ma már nem értem, miért nem árult a női kalapos kalaptűket, apró díszeket is. Az viszont bizonyos, hogy eszméletlenül jó kalap volt. Én nem voltam hozzá elég jó. Végül is ez érthető, húszévesen nehéz lett volna megfelelni egy fűzöld girardi elvárásainak. Mert a kalapoknak vannak elvárásaik viselőjükkel szemben. Stílus, tartás, elképzelés. Nem tudom felidézni, miért gondoltam a nyolcvanas évek második felében, hogy kalapban akarok járni. Méghozzá csak egy kalapban, nem alkalomhoz illő, különböző kalapokban, hanem csak egyetlenegyet akarok a fejembe nyomni. Talán úgy voltam vele, mint a farmerrel, amíg le nem szakadt, azt viseltük. Nem volt sok farmerünk, legfeljebb kettő. Kalapból még annyi sem kellhet, talán ezt gondoltam. A kalapos hölgy, mondanám, matróna, rendkívüli rábeszélőkészséggel rendelkezett, mert volt bennem bizonytalanság. Türelmetlenség is, mert azonnal akartam, ha már betértem, azért tértem be az üzletbe. Kérek egy kalapot. Semmi megfontolás. De milyen kalapot szeretne? Néztem, gondolom, mint borjú az új kapura, hát, ami jól áll. Kalapot. A fehér polcokon sorakoztak az elegáns, női kalapok, mindegyik unalmasnak tűnt, és vénasszonyosnak. Akkor aztán a kalapos, az üzlet tulajdonosa lekapta a fűzöld girardit, és azt mondta, ezt próbáljam fel. Visszahőköltem, én még ilyen zöldet kerítésben sem láttam, nemhogy fejfedőben. Különösen nem olyan fejfedőben, amelynek a viselése már jó ideje nem volt hétköznapi. Girardi, mondta a hölgy, én meg pislogtam, mint béka a kocsonyában, akkor még nem tudtam, hogy ebből is sokféle van, én pedig a legmulatságosabbat fogom megvásárolni, egy szalmakalapot idéző tavaszi rétet. Tétováztam. A vörös hajú hölgy azonban nem véletlenül tartotta meg üzletét a város központjában a súlyos, de nem kalapviselésre ösztönző évtizedek alatt, pontosan tudta, hogy ezt a példányt most fogja tudni eladni.

Szerettem a kalapomat, futottam utána a korzón, az újvidéki Duna utcában és a vasútállomás felé nyargalva. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam, akik a fűzöld girardi alatt megbúvó arcomba néznek. Jó lett volna kitalálni, mi hajtott engem arra, hogy kalapot vegyek, de akkoriban a legkevésbé sem foglalkoztam a miértekkel, a döntések és elhatározások örökre szólónak tűntek. Nem merült fel bennem, hogy másként is alakulhat, mint ahogyan döntök. És az sem, hogy nem fogok jól dönteni. Ösztönösen, buta magabiztossággal, a sorsomban vakon bízva – csak jól lehet dönteni, különben eszembe sem jutott volna. Azt hiszem, így lehetett. Az utcákat róttam, regényhősökkel foglalkoztam, velük társalogtam legtöbbet, ezért azt gondoltam, hogy a társalgás valóban ilyesféle dolog. Nem a célok vezérelik, hanem a társalgás igénye. A gondolatok megosztásának vágya. A világról szóló elképzelések kimondásának igénye.

Nem tudom tehát, miért léptem be a Strossmayer utcai üzletbe, és miért gondoltam azt, hogy kalapot kell viselnem. Ennyi évtized és tapasztalat után bármit mondhatnék, hihetőre is tudnám alakítani a mondatokat, kitalálhatnám azt a valakit, aki egy fűzöld girardiban masírozott a tavaszi utcákon, de az nem volna több, mint egy lehetséges magyarázat, amelynek több köze volna a jelenlegi önmagamhoz, mint ahhoz az egykori lányhoz, ennek pedig semmi értelmét nem látom.

A kalap eltűnt valahol. Még az emlékeim közül is kiesett. Ahogyan a Strossmayer utcai kalaposüzlet is a múlt homályába veszett. Már alig emlékszik valaki arra, hogy női kalapot lehetett vásárolni a város központjában.

A Rudicsban volt az igazi kalapos, a Begej kalapokat és franciasapkákat ott lehetett kapni. Mert az igaz ugyan, hogy a nők hanyagolták a kalapviselést, a férfiak azonban kitartottak, így nem volt senki, aki nem ismerte volna a nagybecskereki Begej termékeit. Amikor már végleg elveszett a zöld girardim, valószínűleg ottfelejtettem a tanszéki könyvtárban vagy a vonaton egy meleg tavaszi délutánon, akkor már nem is érdekelt. Gondolom, ezért veszíthettem el. Ami fontos, ami valóban fontos, ahhoz ragaszkodunk, és legalábbis fáj elveszítenünk. Attól még megtörténik, velem elég gyakran, a kedvenc, báránnyal bélelt fekete pécsi bőrkesztyűm elvesztése még ma is fáj, és nem tudom felidézni, hol hagyhattam el, de van a fejemben néhány lehetőség – számon tartottam a kesztyűmet, mint ahogyan az utolsó, méregzöld Begej franciasapkámat is. De a fűzöld girardit már nem tartottam számon, egyszerűen csak ottfelejtettem valahol, mintha soha nem is tartozott volna hozzám, mintha soha nem is futottam volna utána a Korzón vagy a Duna utcában Újvidéken.

Amikor a Strossmayerből eltűnt a női kalapszalon, akkor a Rudicsban lévő kalapos lassan kezdett átalakulni. Lassan eltűntek belőle a kalapok. Nem volt alapanyag, aztán érdeklődés, aztán piac. Ilyesmit mondott a kedves hölgy, aki már akkor is abban az üzletben dolgozott, és ma is ott dolgozik, csak már sem kalapot, sem franciasapkát nem árul. Abban nem vagyok biztos, hogy a kilencvenes években történt, az üzletek halódása, a jó márkák eltűnése évekig tart, lehet, hogy az egész agónia áttevődött a kétezres évek elejére, erre már nem tudok visszaemlékezni.

A nagyanyám kalapot akart ajándékozni, és nem volt hol megvenni egy jó minőségű Begej kalapot – másról nem is álmodozhattunk, az olasz, német kalapok ideje lejárt, ahogyan a viseléstől foszladozni kezdett a bélésük, úgy tűnt el a kalapviselésre alkalmas élet is körülöttünk. Gazdasági blokád alatt éltünk, ha jól emlékszem, így nevezték azt az európai nevelőintézkedést, amelytől azt remélték, hogy jobb útra tér az ország – nevének felidézésével nem kísérleteznék, mert gyorsabban változott, mint ahogyan a keserves évek múltak. A gazdasági blokád eredményeiről nem tudok semmit, feltételezem, nem jártak sikerrel, különben nem kellett volna bombázással rásegíteni a sikerre, azt viszont tudom, hogy a városból eltűntek a sapkák, kalapok. Ínséges idők voltak.

A méregzöld franciasapkám azért volt méregzöld, mert ez maradt, mint ahogyan a Rudicsban lévő bolt kereskedője becsülettel elmondta. Én viseltem a városba érkező Begej franciasapkák utolsó példányát, amíg el nem veszítettem. És ebben nincs semmi túlzás, ez pontosan így van, ma sem kapható sem Begej kalap, sem Begej franciasapka Szabadkán.

Amikor tehát tönkrement a Begej kalapgyár, akkor az utolsó szállítmányok egyikével Szabadkára is érkeztek fejfedők. Ami pénzünk csak volt, összekapartuk, mindenkinek vettünk a fejére valót – én akkor már régen elfelejtettem, hogy valaha kalapban jártam, és a világért sem engedtem volna ki a kezeim közül a méregzöld franciasapkát.

A Korzón végigtrappolva fél szemmel láttam, hogy a valamikori Beograd áruház kínai változatában a babák fején különböző kalapok díszelegnek. Le is fékeztem, annyira nem lehet trappolni, hogy egy ilyen változás mellett elrohanjunk. Már a kirakat berendezése is megdöbbentett, mintha évtizedeket repültem volna vissza az időben. Talán az áruház raktárából kerülhettek elő a férfi, női és gyermek próbababák, látványuk jólesett: kínálták az árut, kedvet akartak csinálni a viselésükhöz – a karácsonyi, hétköznapi és egyéb berendezett jelenetekhez megfelelő alkalmi, sportos, hétköznapi ruházat mellett a női babák fején ott billegtek a kalapok, sejtelmesen, hívogatón. Ezek szerint most divat a kalap, állapítottam meg érzés nélkül, és trappoltam tovább.

Hazafelé is odasandítottam a kirakatra. Másnap reggel újra. A fűzöld girardi és Irénke néni, a Strossmayer utcai kalapos – mielőtt írni kezdtem ezt a szöveget, megkérdeztem a nevét, amíg van kitől megkérdezni az egykori kisiparosok nevét, addig otthon vagyunk a városunkban – nem jutott eszembe, viszont a Begej annál inkább. Elnyargaltam a Rudicsba, semmi változás, a városban továbbra sem kapni Begej svájcisapkát. Amit a gazdasági blokád sikeresen tönkretett, azt egyetlen csődből újraépített gyár sem hozza már helyre. Ugyan honnan tudnák az új marketingszakemberek, hogy létezett Szabadkán egy üzlet, ahol a Begej márkanévvel jelzett fejfedőknek sikerük volt, tisztelet övezte a termékeket, és volt irántuk kereslet. Inkább betörnek a piacokra. Jelentsen ez bármit is.

Egy ideig aztán nem törődtem az egésszel. Néhány egymást követő szeles nap után viszont úgy döntöttem, megnézem, mi újság a Gombkötő utcában lévő kalaposnál, vajon náluk kapható-e újra franciasapka. Ugyanis az a szűk és szoros fekete, amelyet ha viselek, akárha egy vaspántot szorítanék a fejemre, legalább két számmal kisebb, mint ami nekem kell, gyanítom, gyerekméret, de hát ez volt az utolsó és egyetlen, mint ahogyan azt a kalapkészítő őszintén elmondta, amikor a Rudicsból átmentem az üzletükbe évekkel ezelőtt. A Gombkötő utcában üres volt a kirakat. Száraz falevelek csörögtek az ajtóban. Néhány kérdezősködés után kiderült, hogy már két éve a nagypostánál lévő buszmegállónál kell keresni a kalaposékat, oda költöztek. Az ajtón az áll, hogy kopogtatni kell. Az üzlet, akár a másik volt, egyben műhely is. A kínálat szerényebb, a minőség páratlan.

Amikor a könyvtár sarkánál befordultam az atlaszok felé, a rám várakozó arcára kiült a döbbenet. Na, mi van – kérdeztem –, nem tetszik a kalapom? Valami morgás volt a válasz, ha akartam, akár úgy is érthettem, hogy a kalapom remek.

Úgy döntöttem, mondtam, hogy ezentúl kalapban járok. Remélem, nem fogok ráülni, mint Mrs. Oliver az egyik krimiben – teljesen kétségbe is esett, mert nem volt nála másik kalap, és a vasárnapi misén elképzelhetetlen volt a kalapmentesség.

Mielőtt kérdés fogalmazódott volna meg, siettem közölni, hogy nem buggyantam meg, csak láttam a valamikori Beograd áruház kirakatában, hogy a kalap megint divatba jött.

Örültem a kétkedő pillantásnak, mert bármennyire is tisztelem a kínaiak szorgalmát, tehetségét, rátermettségét és ügyességét, kalap ügyben határozottan lokálpatrióta vagyok, csakis itthon gyártott, kézzel varrott kalapot viselek. Harmincévente, úgy tűnik.

A kalapnak helye van az ember életében, mondtam. Kalaposok nélkül pedig nincs város. Egy város, ahol nincs kalapos, elbúcsúzhat a tartásától. A férfiak és nők pedig, akik – hirtelen megálltam, mint akinek földbe gyökerezett lába. Belém vágódott a girardi emléke, az első kalapom, a fűzöld, szelek szárnyára felkapaszkodó kalapom emléke. És nem tudtam mit kezdeni vele. Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel az emlékkel. Ugyanoda térek vajon vissza? Egykori önmagamhoz? Megint lesznek álmaim, vágyaim és elképzeléseim? Nem fog számítani, hogy nevetségesnek tartanak? Jeges rémület lett úrrá rajtam, a gerincem mentén patakokban kezdett folyni a veríték. Mert ezt nem akartam, ezt én már egyáltalán nem akartam. Honnan akkor az ötlet? Honnan ennek a nevetséges, mókás formájú, piros kalapnak a birtoklási vágya? A baráti hátba vágás után folytattuk az utat. Néha lecövekelsz, mint egy öszvér.

A szél közben feltámadt, én pedig jól a fejembe nyomtam a kalapom.