2024. április 19., péntek

„S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának…”

Valaki azt mondta nekem nemrégen, ahhoz, hogy biztos lábakon álljon, hogy helyesen tudjon dönteni a saját életét illetően, naponta meg kell tudnia élni azokat az élményeket, amelyet a zene, az irodalom, a népművészet, a színház közvetít számára. Neki fontos, hogy legyen magyar iskola, templom, színház, tudós, művelt nemzedék, hiszen csak így érzi otthon magát a saját világában.

Gergely Árpád felvétele

Gergely Árpád felvétele

Mi adja a kultúra igazi tartalmát? Az irodalom, a zene, a történelem, a néphagyományok? És az anyanyelvünk, a magyarságtudatunk, a hagyományos értékeink? És talán az emberségünk. Hiszen a kultúra nem csupán műveltséget jelent, hanem mindazt a tudást, amit egy társadalom teremtett évek, évszázadok alatt. Azt, amit egy ember megtanult, létrehozott, használt és átadott a közösségének. Először csak egy kis csoportnak, aztán az egész nemzetnek vált a tulajdonává. Ebben az értelemben ide tartoznak a szellemi és a tárgyi kulturális értékek, és ugyanígy a természeti és a társadalmi környezet. Szakadatlanul születnek és elmúlnak dolgok, hiszen minden a mulandóság jegyében él. Ebből a feloldhatatlan feszültségből, élet és halál kettősségéből jött létre minden, ami kultúraként körbevesz bennünket.

A Tisza-parti gesztenyesor, a szecessziós tűzoltólaktanya ugyanúgy kulturális közegünk része, mint a gyerekkori hógolyózások emléke, az iskolapadba karcolt vallomások vagy egy homlokba hulló hajtincs. Egy szó, egy verssor, egy dallam. Meghatároz engem, megmutat bennünket. Ezek vagyunk.

A valóság apró részletei vezetnek el bennünket kultúránk mélységeihez, hiszen a valóságot nem a tények alkotják, hanem a vágy, hogy ezek mögé látva emberi világot hozzunk létre.

Mi a magyar kultúra valódi tartalma? Mitől magyar, mitől az enyém, mitől ismerik föl mások benne azt, hogy magyar? Talán az értelmezésben rejlik a kultúrák különbözősége. Hogy ugyanazt az „írást”, jelet másképpen olvassuk mi magyarok, mint más népek, másképpen fejtjük meg a titkait, hiszen nem egyformák a szavaink, nem ugyanúgy öltözködünk, nem ugyanazt esszük, másként szeretünk és más a múltunk. Ettől lesz sajátosan magyar. De a kultúra önismeret is. Népművészetünket említhetem például, amelyben óriási tapasztalat és tudás halmozódott föl. Ha megéljük napról napra, amit őseink hagytak ránk, olyan önismereti tudást birtokolhatunk, amivel helyre kerülnek bennünk a dolgok. És otthon érezhetjük magunkat bárhol vagyunk a világban.

Vagy említhetem a magyar költészetet példának. Azokat a szonetteket, ódákat, hexametereket és elégiákat, amelyek kicsikarják belőlünk a gondolatokat, jót és rosszat, örömöt és bánatot, nevetést és könnyet szabadítanak föl bennünk.

Mert a kultúra az érző és a gondolkodó igaz ember megnyilatkozása. Talán nem véletlen, hogy a magyar kultúra napja éppen egy igen művelt költőhöz kapcsolódik. És egy költeményhez. Sőt, biztosan nem lehet véletlen, hiszen a magyar költészet páratlan gazdagságú. Nemzetünk önkifejezésének egyik legerősebb művészeti ága a verselés, a dalolás, ez a fajta „képes beszéd”, amivel a tudat helyett a lélekre kíván hatni. Szívhez szólóan mondja el mindazt, amit ésszel meg sem értenénk.

A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnuszt. Ez a dátum áll a papírlapon. A közvélemény azonban csak 1829-ben ismerte meg, akkor jelent meg először nyomtatásban, az Auróra évkönyvben. Később Kölcsey verseskötetében is olvashatták, és nagyon gyorsan elterjedt, szavalták, énekelték sokan. Talán, mert megérett már az idő egy nemzeti dalra…

Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját. Kölcsey Ferenc Himnusz, a magyar nép zivataros századaiból című verse egyben Magyarország nemzeti himnusza. Korábban is volt identitásunkat kifejező énekünk, de nem volt egységes ebben a nemzet. A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva című zsoltár volt. Népszerűség övezte egy időben a Rákóczi-nótát is.

Himnuszunkat szatmárcsekei magányában írta a költő. Elvonultan élt már akkor a világi dolgoktól, de nem annyira zárkózott be, hogy ne foglalkozott volna egyáltalán a nemzet ügyével. Hiszen ha így tett volna, nem ír ódát a magyarsághoz, és nem vállalta volna azokat a jogi képviseleteket, amelyek szintén a magyar ember védelmében történtek. Élete utolsó igazságért folytatott küzdelme Wesselényi Miklós védelme volt. A tárgyalást már nem érhette meg, így azt sem tudta meg, hiábavaló volt minden jól felépített mondata, az ítészek már előre döntöttek Wesselényi bűnösségéről.

Hogy mi fakasztotta föl Szatmárcsekén a reformkori magyar politikai élet egyik kimagasló egyéniségéből a fohászt, már nem tudhatjuk meg. De ez a vers éppen olyan népét féltő imádság, mint amilyen a jobbágyfelszabadításért, a magyar nyelvhasználatért, a szólásszabadságért mondott beszéde az Országgyűlésben. Országszerte ismert költő és kritikus volt. Korának legképzettebb filozófusa, több nyelvet beszélt, jogi tanulmányokat folytatott. Úgy tartotta, hogy a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származott.

A Himnusz zenéjét Erkel Ferenc karnagy szerezte 1844-ben, amivel a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázatot megnyerte. Egressy Béni zenésítette meg a művet, amit 1844-ben mutatott be a budapesti Nemzeti Színház. Magyarország elfogadott himnusza 1903-ban lett.

Talán ez jelenti a magyar kultúrát. Mindez, amit létrehoztunk évszázadok alatt, amit az egyes emberből kiindulva magába fogadott egy egész nemzet. A jó kérdés pedig nem az, hogy mi a magyar kultúra, mert azt éljük minden porcikánkkal napról napra, évről évre, évszádról évszázadra, hanem az, hogy hogyan támaszkodhatunk jobban a magyar értékeinkre, és hogyan jobbíthatjuk vele az életünket, a jövőnket?

Kölcsey lehet erre egy jó válasz. „S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.”