2021. április 14., szerda

Szenteste a családban

Az ajtó nyikorogva csukódott be mögötte. A férfi levette fejéről kötött sapkáját, meggémberedett ujjaival megigazította kócos, tincsekbe ragadt haját, és lassú léptekkel a folyosó végi terem felé ment.

A tágas helyiségben néhány hozzá hasonló alak tartózkodott. Testszaguk és ruházatuk áporodott illata a légfrissítő ellenére teljességében átjárta a termet. Belépéskor a férfi köszönés gyanánt bólintott a többieknek, üdvözlését néhányan hasonló módon viszonozták. Leült az ablak melletti ágyra, tenyerét a langyos radiátor fölé emelte és kinézett az ünnepi fényben úszó városra. Tekintete hosszasan elidőzött a távoli díszkivilágításokon.

Az ablaküvegen visszatükröződtek az átelleni sarokban álló műfenyő színes égői. A férfi a válla fölött egy pillantást vetett a kopottas girlandok közt halványan pislákoló lámpákra, majd kibújt kabátjából és maga mellé helyezte az ágyra. Egymáshoz dörzsölte tenyereit, zsebéből noteszt és ceruzát húzott elő.

„A hangsúly mindig a reményen van – körmölte nehézkesen az irkalapra. – Az a lényeg, hogy adott helyzetünkhöz mérten előnyösebb jövőképet tudjunk felállítani magunknak. Az ünnepi cikornyának az a rendeltetése, hogy megkísérelje a külső csillogás révén felcsiholni a belső tüzet.”

– Emberek, a professzor úr ismét alkot! – kiáltott fel a hozzá legközelebbi ágyon fekvő férfi, mire a többség kényszeredetten felkuncogott. – Felolvasod?

A férfi combja alá tette füzetét és az ablak felé fordult. Nem szólt egy szót sem. Az illető ellenben odalépett hozzá és folytatta a noszogatást.

– Mit vagy annyira el magaddal?! Olyan nehéz felolvasni a társaidnak, amit írtál?! Mert, ugye, tudod, hogy mi vagyunk az egyetlen társaid. Másnak úgysem kellesz. Ha nem így lenne, akkor nem itt volnál, nemde? Különben meg mit lógatod ennyire az orrod? Magad írtad a múltkor – egy cetlit vett elő zsebéből –, hogy a modern ember legnagyobb bűne az, hogy elfelejtett örülni. Emlékszel? Olvasom: „Az öröm megélésének hiányát önmagából kiforduló szórakozással, hatalomvágyának kiélésével, szabados szexuális viselkedéssel ellensúlyozza. Minden kellemeset sokkal inkább kényszerből, mintsem késztetésből tesz. Sikerei nem örömet, hanem elégtételt jelentenek a számára. Ezért elégedetlen. Önmagával, szeretteivel, környezetével. Úgy véli, neki több jár.” Látod, megőriztem. Te is úgy véled, hogy neked több jár?

A kioktatást a szobába belépő fiatal hölgy szakította félbe.

– Uraim, terítve az ünnepi vacsora! Forró bableves várja önöket, kérem mindenki fáradjon át az ebédlőterembe.

– Gondolkodj ez azon, amit mondtam – fűzte hozzá mondandójához az illető, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez.

– Professzor úr, ön nem jön? – kérdezte a férfitól a nő.

– Nem – rázta meg a fejét a férfi –, a babtól mindig kikészül a gyomrom.

– Semmi gond, majd kerítek magának valami mást.

– Köszönöm! Nagyon kedves.

Miután egyedül maradt a szobában, a férfi elővette mobiltelefonját, percekig tétlenül forgatta a kezében, mire végül az üzenetírás menübe lépett, bepötyögött néhány szót, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, megnyomta a küldés gombot.

 

*

 

Az asszony gyufát sercintett és meggyújtotta az adventi koszorú mind a négy gyertyáját. Amint a kanócok fellángoltak, egy csupor mézet és három tálkát helyezett az asztalra. Az elsőbe diót szórt, a másodikat teli rakta fokhagymagerezdekkel, a harmadikba pedig néhány almát tett. Megterített két személyre, majd a halászlé alatt elzárta a gázrózsát. Levetette kötényét, és mielőtt még a fürdőbe és a hálószobába vonult volna felkészülni az ünnepi vacsorához, meglocsolta a feldíszített fenyő alatt kistányéron zöldellő búzát.

Illusztráció (Andrew Heptinstall via HMA Group)
Illusztráció (Andrew Heptinstall via HMA Group)

Világos barna szoknyában és drapp ingben tért vissza az ebédlőbe, és leellenőrizte, mindent elkészített-e. Futó pillantást vetett a faliórára, néhány perccel múlt hat, és az előszobai tükör előtt még egyszer megigazította feltupírozott haját. Kevés parfümöt permetezett a nyakára, majd a nappaliba ment és bekapcsolta a karácsonyfára tekert égősort. A kanapéra telepedve kezébe vette a távirányítót és bekapcsolta a televíziót.

„…az öngyilkos merénylő a zsúfolt piacon hozta működésbe a magára erősített robbanószerkezetet. Az első információk szerint a robbanásban nyolc személy életét vesztette, több tucatnyian pedig megsérültek. A támadást eddig még egyetlen szervezet sem vállalta magára, de…”

Átkapcsolt az adásról. Mint gyorsan kiderült előtte, a tévécsatornák ünnepi kínálata meglehetősen változatos volt: százszor látott gyerekfilm, karácsonyi szokásaikról tereferélő celebek, Jézus Krisztus születésének történelmi aspektusait feldolgozó dokumentumfilm, a böjt és az egészséges életmód közti párhuzamokról szószóló táplálkozási szakemberek főzőműsora, beszélgető műsor különböző keresztény felekezetek képviselőinek részvételével a karácsony üzenetéről. Mindegyiken gyorsan végigfutott, amikor az egyik magas rangú tisztséget betöltő politikust pillantotta meg. Lezseren magyarázott a mikrofonba.

„Közösségünk gyarapodását és fennmaradását szent célunknak tűztük ki. A közösség gazdasági felvirágoztatása a legfontosabb feladat, ami nemzedékünknek megadatott!”

Továbbkapcsolt. A következő csatornán a képernyő minden sarkában színes reklámok és telefonszámok virítottak, az asztalra helyezett gyertyatartóban gyertya égett, körülötte különböző relikviák díszelegtek, az asztal mögött ülő mágus sajátos transzban motyogva szedte le az átkot a szerencsés betelefonálóról, küldte neki az energiát, hogy bevonzza a bőséget, telefonálásra biztatva a kedves nézőt, mert meghozza az örömet és a boldogságot a mai nap mágiája, csak itt, csak most, csak neki, hiszen a szerencsét nem lehet megerőszakolni…

Elkapcsolta a készüléket, és a kisasztalról kézbe vette az egyik magazint, de alig olvasott el belőle valamit, inkább csak felületesen lapozgatta, hogy elüsse az időt. Gyorsan megunta ezt is, a lapot az asztalra dobta és felpillantott az órára, negyed hét volt. Megfogta a telefonját és tárcsázott. A telefon a túlsó oldalon hosszasan berregett, mire beleszólt valaki.

– Szia, szívem… Nem, nem, csak az érdekelt, mikorra érkezel, az étel készen van, attól félek, nagyon elhűl.

Le-fel járkálva telefonált.

– Értem én, hogy üzlet meg profit, meg nem tűr halasztást, de azért mégis szemtelenség, hogy még ilyenkor is bent tartanak benneteket…

Hirtelen megtorpant.

– Tessék?! Mit akart? Mi ütött belé… A bátyád jelentkezett?

Felsóhajtott.

– Nekem sem. Jól van, nem tartalak fel. Igyekezzél. Várlak!

Vonalat bontott, és visszahuppant a kanapéra. Az elkapcsolt televízió sötét képernyőjén némán figyelte a pislákoló karácsonyi égők árnyát.

 

*

 

Az emeleti iroda üvegfalán keresztül nagyszerű kilátás nyílt az ünnepi fényben úszó sugárútra. A középkorú kosztümös hölgy összekulcsolt kézzel nézte a rohanó gépjárműveket. Az iroda közepén elhelyezett ovális asztal körül két öltönyös fiatalember és egy fiatal hölgy, valamennyien harmincasok, laptopjaikba mélyedve dolgoztak.

– Mindenki siet ma este valahová – szólalt meg a kosztümös hölgy –, ugyanúgy ahogyan majd holnap sietni fognak vissza. Lenéznek és megvetnek mindenkit, aki nem úgy cselekszik, mint ők, munkamániásnak, elidegenedettnek vagy lúzernek tartják, de kíváncsi lennék arra, hogy ez a sok tülkölő autós közül hányan indultak útnak önszántukból és hányan mentek el otthonról muszájból. Erről lenne érdemes közvélemény-kutatást készíteni…

A beosztottak felé fordult.

– Tudom, hogy mindannyiótokat várnak valahol, de be kell fejeznünk a projekt pénzügyi dokumentációjának az elemzését, hogy még az idén nyélbe üthessük az üzletet. Nincs már sok hátra. Most egy rövid szünetet tartunk, frissüljetek fel, s utána lezárjuk az ügyet.

A két fiatalember nyújtózkodva felállt, kabátot húzott és kifelé indult.

– A talponállóba mentek? – kérdezte tőlük a kosztümös hölgy.

– Igen.

– Várjatok! Megyek veletek – mondta, ezzel magára kapta szőrmés bundáját, és a férfiak után tipegett magas sarkújában. – Te nem jössz velünk? – kérdezte menet közben a fiatal hölgyet.

– Most nem. Nem vagyok éhes, inkább főzök magamnak egy teát.

– Ahogy gondolod.

Az ajtó becsukódott, a fiatal hölgy egyedül maradt. Elolvasta az imént érkezett sms-t, a konyhába ment és a teafőzőben vizet tett a tűzhelyre. Amíg a víz melegedett, a teatojásban különféle teafajtákat vegyített össze. Kezdetnek zöldtea-leveleket csipegetett a fémgolyóba, aztán a Dél-Afrikában honos vörösbokor hajtásaiból csippentett néhányat a tojásba, majd tenyerei közt összedörzsölte a maga által gyűjtött kamillát, és szórt belőle a keverékbe. Legvégül jázminszirmokkal borította le a tealeveleket, lezárta a teatojást és a forrásnak indult vízbe süllyesztette. Néhány percig hagyta a főzetet, hogy a különböző levelek, virágok kellőképpen átadják ízüket és zamatukat, nedveik megfelelően összekeveredjenek, majd egy színes sárkányokkal díszített porceláncsészébe öntötte az elkészült teát, dekoráció gyanánt pedig néhány mentalevelet helyezett rá. Ezt követően egy kanál mézet olvasztott el a folyadékban, végezetül pedig néhány csepp citromlevet facsart belé. Belesüllyedt a társalgóban lévő színes babzsákok egyikébe, egy cifradíszítésű kanállal megkavarta a gőzölgő teát, és beleszürcsölt. Már az első kortytól úgy érezte, hogy teste, lelke újjáéled, mintha teljes valójában kitárult volna előtte a világmindenség. A forró sárkányokat simogatva, hátradőlt az ülőalkalmatosságban, és lehunyta a szemét. Az utcáról beszüremlő neonvilágítás tompa fénysávot húzott a terembe.

Éppen elhitte, hogy sikerült neki néhány percre elszakadnia a körülötte lévő világtól, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantott, és hagyta néhányszor berregni a készüléket, mielőtt felvette.

– Szia anya! Valami gond van? Tudod, hogy nem szeretem, ha munkaidő alatt hívsz… Nem tudom megmondani, mikor jövök, majd akkor, amikor végeztünk a munkával.

A telefont az egyik kezéből áthelyezte a másikba.

– Nézd, lehettem volna tanító néni, s akkor most szabad lehetnék, de én ezt választottam. Kár ezen bosszankodni. Mellesleg, kaptam fatertól üzenetet… Semmi különös, karácsonyi jókívánság.

Belekortyolt a teába.

– Nem, ő nem jelentkezett… Anya, le kell tennem. Szia!

A padlóra tette telefonját és belesüllyedt a babzsákba. Ujjait erősen körbefonta a meleg csészén, érezte, ahogy tenyerén keresztül a teából áradó forróság egész testét átjárja.

 

*

 

A fiatalasszony az asztalra helyezte a gőzölgő bablevest, levette magáról kötényét, és szólt férjének és kisfiának, hogy jöhetnek, terítve az estebéd.

– Nem akarok – nyafogott a gyerek.

– Egy keveset muszáj lesz – mondta az anyja, és egy merőkanállal töltött a levesből a kisfiú tányérjába, majd magának is szedett.

– Mi ez? – fintorgott a gyerek.

– Vajjal rántott bableves – válaszolta neki az apja, telemerve közben saját tányérját.

– Nem szeretem a vajat! Csokit akarok!

– Amíg nem eszel a levesből, nincs csoki – mondta az anyuka.

– De van! Láttam a karácsonyfa alatt. Hozott a Jézuska! Apu, mikor bontjuk ki az ajándékokat?

– Amint megetted a levesedet – válaszolta a férfi helyett az asszony.

– Nem akarom! Büdös – ezzel leugrott a székről és az ebédlőből a nappaliba szaladt.

Az asszony felsóhajtott, és az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtotta a fejét.

– Evett ma valamit? – kérdezte a férje.

– Egy szendvicset még délelőtt.

– Majd eszik később, ha megéhezett, ne erőltessük, ha nem akar.

Az asszony semmit nem mondott, némán kikanalazta az ételt, majd összeszedte az edényeket és csendben elmosogatott. Mire bement a nappaliba, fia és férje már izgatottan várták a kidíszített karácsonyfánál.

– Anyu, megnézhetem, mit hozott a Jézuska?

– Megnézheted – mondta az asszony, és a karácsonyfa melletti puffra telepedett.

A gyerek kihúzta a karácsonyfa alól a legnagyobb dobozt, és mohón tépni kezdte róla a csomagolópapírt.

– Nézzétek! Kisvonat! – ujjongott, mire a szülők elmosolyodtak. – Kinyithatom?

Még mielőtt bárki is válaszolhatott volna a feltett kérdésre, a kisasztalon lévő mobiltelefon pittyenése üzenetérkezést jelzett. Az asszony szeme felvillant. Férjére pillantott.

– De hiszen… megbeszéltük! Az a némber ma sem tud nyughatni?!

A férfi tanácstalanul nézett maga elé.

– Mire vársz?! Nézd meg, mit akar! Nézd meg, mi az a kurva fontos neki! Biztos szeretne forró ölében érezni.

– Kérlek…

– Ne kérj tőlem semmit! Értetted?! Én egyet kértem tőled, ahhoz sem tartottad magad!

A kisfiú sírva fakadt.

– Ne sírj szívem – próbálta nyugtatni az apja. – Látod, mit csináltál – nézett szemrehányóan a feleségére, és magához ölelte a gyereket.

– Mit csináltam?! Ezt merészeled nekem mondani?! Megmondom, mit csináltam, pontosabban, mit csinálok már évek óta: hatkor kelek, viszem a gyereket az óvodába, rohanok dolgozni, onnan megyek a gyerekért, aztán itthon főzök, mosok, takarítok. És te? Te mit csinálsz?! Reggeltől estig, és néha egy kicsit tovább is az irodában vagy! Mert neked mindig nagyon sok a munkád! De én ezt már nem bírom többé elviselni, egyszer s mindenkorra véget vetek neki. Gyerünk, kisfiam, megyünk a nagyiékhoz! – ezzel az asszony magához rántotta a gyereket és az előszobába ment vele.

– Akarok vonatozni.

– Visszük magunkkal a vonatot is, neked hozta a Jézuska, a tiéd, és majd nagyapával vonatoztok.

– De én apuval akarok.

– Azt most lehetetlen. Húzd fel szépen a kabátodat.

– Várjatok! – szólt ki a férfi.

– Mit akarsz?

– Apámtól érkezett az üzenet.

– Azt sem tudtam, hogy kapcsolatban vagytok.

– Nem vagyunk. Évek óta nincs semmi hírem felőle.

– Akkor vonatozhatok itthon? – kérdezte a kisfiú az anyjától.

– Vonatozhatsz – mondta az asszony pár másodpercnyi habozás után, és lehúzta a gyerekről a kabátot.

– Hurrá! – örvendezett a gyerek, és a nappaliba szaladt.

Az asszony utána ment, megsemmisülten beleroskadt a fotelba, és csendesen felzokogott.

– Anya, miért sírsz? – lépett hozzá a kisfiú.

– Semmiség, az anyák néha csak úgy sírnak, maguktól – mondta, s magához ölelte kisfiát, majd a férje felé fordult. – Mit ír?

– Semmi különöset. Csak annyit, hogy „Boldog karácsonyt!”.