Ismét szavaznak a katalánok. Görög tragédiába illő dilemma előtt állnak.
Ha a parlamenti választásokon ismét győzelemre segítik a függetlenségi erőket, akkor folytatódik a mostani lehetetlen állapot, amit az teremt, hogy a függetlenség kikiáltásának semmiképpen nem tudnak érvényt szerezni, de a függetlenségi törekvéseket sem tudják elfojtani. Ha viszont vereséget mérnek a függetlenségi erőkre, akkor az unokáik sem fogják megbocsátani, hogy behódoltak a madridi erőszaknak. És az igazi tragédia: bármelyik irány győz is, az eltérés olyan kicsi lesz, hogy szemmel láthatóvá lesz a katalán társadalom végletes és végzetes kettészakadása. A kommentátor számára nem marad más, mint emlékeztetni arra, hogyan jött létre ez a tragikus helyzet, és megpróbálni képet adni nemcsak a tragikus helyzetről, hanem arról is, hogy becslések, jósolgatások és közvélemény-kutatási adatok alapján mi várható.
Már régebben látszottak annak előjelei, hogy a gazdasági válság miatt Európában másutt is éledező nacionalizmus Spanyolországban belső válságot gerjeszt. A hozzáértők csodálkozva kérdezték: minek kellett harcolni azért, hogy a katalánt nemzetté nyilvánítsák, amikor a spanyol nyelvtörvény már elismerte, hogy a spanyol olyan gyűjtőnév mint a brit vagy a belga, hisz a spanyolnak mondott nyelvet az ország egyik nyelveként kasztíliainak minősítette. Csak később derült ki, azért, mert értelmezésükben a nemzet azt jelenti, hogy aki Katalóniában él, az katalán, még ha etnikailag, mondjuk, lengyel is. Ezzel már nyilvánvalóvá vált (a katalánnak a tartomány „állami” nyelvévé nyilvánítása ezt a benyomást csak erősítette), hogy a katalánok külön államban gondolkodnak.
Ez tört aztán felszínre, amikor a politikai erők csatározásában azok az erők kerültek hatalomra, (Junts pel Si – Együtt az Igenért nevű koalícióval), amelyek azt ígérték: népszavazást írnak ki arról, hogy a katalánok függetlenséget akarnak-e. A központi hatalom ellenállása miatt ezt először „népi véleménynyilvánítássá” minősítették, de amikor ezek az erők ismét győztek, akkor már a népszavazást meg is tartották, annak ellenére, hogy Madrid durva rendőri beavatkozással próbálta ezt megakadályozni.
Amikor ezen a népszavazáson 90 százalék a függetlenség mellett nyilatkozott, azt ki is kiáltották. Madrid erre aktivizálta az alkotmány hírhedtté vált 155. szakaszát, amely szerint a központi kormány a szenátus abszolút többségének jóváhagyásával felfüggesztheti a régió autonómiáját, hogy „kikényszerítse a kötelezettségek tiszteletben tartását és megvédje a közös érdeket”. Letartóztatta a katalán kormány 8 miniszterét, elfogatási parancsot adott ki a „katalán elnökké” előléptetett, Brüsszelbe távozó Carles Puigdemont és a kíséretében lévő négy miniszter ellen. De legfőbb döntése az volt, hogy kiírta a december 21-i választásokat.
Európa megdöbbenéssel figyelte, hogy ilyen durva erőszakot lehet alkalmazni azon a kontinensen, amelyen a skótok háboríthatatlanul szavazhattak arról, hogy függetlenséget akarnak-e. Igazi rokonszenvre a katalánok azonban csak azoknál találtak, akik hasonlóan berzenkednek az ellen, hogy szolidaritást vállaljanak szegényebb honfitársaikkal. (Elsősorban a szegény dél ellen ágáló Észak-Olaszországnál, a szegényebb vallonoknak adott pénzek ellen lázadozó flamandoknál.) A „lusta déliek”-nek tartott európaiak azonban már vegyesebb érzelmekkel reagáltak. Rokonszenvesnek tartották, hogy egy nép élni akar önrendelkezési jogával, de nem lehettek szolidárisak azzal, hogy a katalánok elsősorban azért akarnak függetlenek lenni, mert ők 11 milliárd euróval többet visznek a közös költségvetésbe, mint amennyit onnan kapnak, amikor Andalúzia 8 milliárddal többet kap, mint amennyit befizet.
Ilyen előzmények után választanak új parlamentet csütörtökön a katalánok anélkül, hogy bármilyen esélye lenne annak, hogy felszámolják az eddig kialakult visszás helyzetet. A katalán társadalom ugyanis végletesen és végzetesen kettészakadt. A függetlenség hívei nincsenek igazi többségben. A már említett választást a függetlenség hívei a szavazatok 47,8 százalékával nyerték meg. Mint mondtuk, a népszavazáson 90 százalék nyilatkozott a függetlenség mellett, de a választótestületnek alig több mint a 43 százaléka ment el szavazni. Az eddigi közvélemény-kutatási eredmények szerint a függetlenségi erők megnyerik a választásokat, de csak a Podemos által támogatott szélsőbaloldali Népi Egység (CUP) bevonásával lesz meg nekik a kormányalakításhoz szükséges 68 képviselő a 135 fős parlamentben.
Külön nem számíthat rokonszenvre, hogy a Junts pel Si koalíció két pártja, a Katalán Köztársasági Baloldal (ERC) és a Európai Katalán Demokrata Párt (PDeCAT) most külön indul. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a közvélemeny-kutatási eredmények szerint az ERC nagyobb sikerre (50 körüli képviselőre) számíthat, mint az alig tíz körüli képviselőhöz jutó PdeCat, és ennek alapján nem Puigdemont lesz a miniszterelnök, mint a koalíció idején. Ez arra enged következtetni, hogy még a két párt között is megvan az ellenszenves politikai vetélkedés.
A választótestület ilyen megoszlása pedig semmi jót nem ígér. Eddig is százezrek tüntettek a függetlenség mellett, de ugyanennyien ellene is. A válság tehát tovább tart, beláthatatlan következményekkel. Holott már most is 2,6 százalékról 2,3-re vitték le a spanyol gazdaság jövő évi növekedésének jelzőszámát. A politikai válság megoldására pedig remény sincs.
