Amikor a színház és a közönség viszonyáról beszélünk, akkor általában a színházi nevelés a központi téma. Legalábbis valamikor így volt. A társadalom kapitalizálódása azonban sok mindent megváltoztatott. Gondolok itt most az intézményekre, elsősorban a színházra. A nagyon is határozott szerkezetváltás ugyanis, nem kis mértékben, a színházak számára az anyagiak fokozatos beszűkülését hozta magával, ami sajnos nagyon is megkérdőjelezte a folyamatos munkát. Így például kérdésessé vált a rendszeres tájolás. Különösen a szórványban élő kis közösségek érzik a hivatásos színházak előadásainak a hiányát.
Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy a hivatásos társulatok előadásainak elmaradása, hiánya ellenére a szórványban élő kis közösségek tagjait színházhoz ragaszkodó, a színházhoz értő (!) nézőként kell számon tartani. Igen. Mert nem idegen számukra a színház világa, varázsa.
Hogy mire gondolok, amikor ezt állítom? Néhány példával igyekszem megmagyarázni. Mindenekelőtt két rendezvényt említek: a Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozót és a Vajdasági Suliszínház Fesztivált. Egyik is és a másik is hosszú évek óta jelen van művelődési életünkben (az Óvodás Színjátszó Találkozó 22 éve, a Suliszínház Fesztivál 18 éve), s a két rendezvény jelentőségét, érdembeli megítélését csak hangsúlyozni tudjuk. Hangsúlyozni az elismerés, a dicséret hangján.
A két rendezvénnyel kapcsolatban mindenképpen meg szeretném említeni azokat, akik a kis óvodásokat, majd a már iskolás gyerekeket előkészítik, felkísérik a világot jelentő deszkákra. Igen. Őket szeretném megemlíteni. A pedagógusokat. Azokat, akik a legjobban tudják, hogy az emberben természetes, veleszületett vonzódás él a színház iránt, amely kibontakozik benne, mihelyt a színház világa feltárul előtte. Ők azok, akik azt a csodálatos, varázslatos világot, a színház világát feltárják előttünk. Az óvodások, a kisiskolások tudatában, lelkivilágában már életük első lépései után beágyazódott, tartóssá vált a színház iránti vonzódás. Ez a vonzódás a felnőtté válás hosszú útjára is elkísérte/elkíséri ezeket a kis emberkéket, akik aztán színházi közönségünk értő, a színház nyújtotta valós értékeket megbecsülő tagjai lesznek.
Más példát is említek. Szaján a bánsági szórvány egyik szerény, zárt kis települése. Tudomásom szerint hivatásos színház még nem járt ott. Ezért aztán, amikor a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség három évvel ezelőtt, 2014-ben az említett kis településre bízta a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 19. találkozójának a megrendezését, sokan kétségbe vonták a szövetség döntésének a helyénvalóságát. Súlyos melléfogásnak tekintették. S mi történt?! Nem kis meglepetésre az, hogy a 19. találkozó előadásait (18 produkció szerepelt a találkozó műsorán) zsúfolt színházterem közönsége, értő, a színházhoz ragaszkodó közönsége nézte végig és tapsviharral köszönte meg, függetlenül attól, hogy egy-egy előadás hagyományos vagy korszerű kifejezőeszközökkel készült.
Egyszerűen az történt, hogy a bánsági kis település „kilépett” zárt világából, és mi szembesültünk, szembesülhettünk azzal a tartalmas, sokszínű művelődési élettel, amely a bánsági szórványvilág egyik kis közösségének a jelenét határozta meg. Jó volt megtudni, hogy Szajánban az Ady Endre Művelődési Egyesületnek 200 aktív tagja van, hogy a színjátszók évente két bemutatót tartanak a felnőtteknek és egyet a gyerekeknek. Tehát a szajániak, a színjátszóik által színpadra álmodott előadásaiknak köszönhetően, értő, a színházhoz ragaszkodó közönséggé váltak (mert a nem hivatásos társulatok is meg tudják előadásaikkal teremteni a színház varázsát). Különösen, ha ehhez hozzájárul az igényes műsorpolitikájuk.
A színházi „nevelésnek” ez a gyakorlata, jellege természetesen vita tárgya lehet. Ha azonban színházainknak nincs lehetőségük arra, hogy előadásaikkal rendszeresen jelen legyenek, különösen a szórvány zárt világában, akkor pedagógusainkra, amatőr színjátszóink előadásaira még mennyire, hogy szükség van, már ami az ott élőknek a színház iránti elvárásait illeti.
Kizárólag a magam véleményét fogalmazom meg az említett kérdéssel kapcsolatban, amikor azt mondom, állítom őszinte meggyőződéssel, hogy a délvidéki (ide sorolom a vajdasági, a drávaszögi és a szlavóniai szigetmagyarság színházlátogató közönségét) nemcsak szereti, nemcsak ragaszkodik a színházhoz (függetlenül attól, hogy az hivatásos vagy nem hivatásos), hanem igenis tudja, mi a színház, ismeri szellemi értékeit, és azt is nagyon jól tudja, hogy a színház, annak egy-egy előadása mit jelent egy zárt közösség számára.
Nem kellene, nem szabadna lebecsülni közönségünket, sem a tömbben, sem a szórványban. Azt a közönséget, amely itt, a Délvidéken minden alkalommal őszinte szeretettel köszönti azokat, akik onnan, a rivaldafényből hozzájuk szólnak, hogy aztán együtt, közösen, újból és újból rádöbbenjünk: a színház közösség-összetartó hatalom.
