Ha vannak e városkának emblematikus alakjai, márpedig vannak, akkor az egyik közülük kétségtelenül Koncz István költő és ügyvéd barátunk, ki pontosan nyolcvan éve született itt, Magyarkanizsán, s itt is élte le hatvan, nem is azt mondanám, esztendejét, csupán évét, és itt is halt meg, immáron húsz éve. Egy olyan szellemi hagyatékot kölcsönözve az egykori jugoszláviai, mára talán csak vajdasági irodalomnak, amely csakis európai mércékkel mérhető. S ne gondoljuk, hogy túlzok, mert Koncz István valóban megvalósította azt, amit Kosztolányi Dezső, kinek rokoni szálai megint csak ide is kötődnek, úgy értelmezett: „A vers érzéki csoda.”
Nos, szülőházát, otthonát, szellemi terét már nem sokkal halála után is méltó emléktába jelölte, de az a Dudás Sándor szobrászunk készítette alkotás értékesebbnek bizonyult a bronztolvajoknak, mint a közvagyon őrzőinek, s így sok éven át – mintegy vakablak – virított helye e ház falán. Úgy érzem, Virág Ibolya, Koncz hagyatékának ápolója, nem tudta ezt tovább nézni, s döntött: immáron nem annyira vonzó anyagból, de egy újabb táblát készíttet e falra. Köszönet érte.
S köszönöm azt is, hogy engem kért fel az avatóbeszéd megtartására, mert jelenleg elnöki posztot töltök be a Vajdasági Írók Egyesületében, abban az egyesületben, amely Bányai János, Faragó Kornélia és személyem javaslatára 2002-ben a vajdasági kisebbségek nyelvén íródott művek jutalmazására Koncz Istvánról irodalmi díjat is nevezett el, amelyet eddig a mi nyelvünkön alkotó írók, költők közül olyan jelentős személyiségek nyertek el, mint Losoncz Alpár, Böndör Pál, Maurits Ferenc, Aaron Blumm és Harkai Vass Éva.
Maga Koncz István kétszeres Híd-díjas – jelzi az avatandó tábla felirata –, ami csak látszatra azért lehet meglepő, mert valójában „mindössze” három kötete jelent meg, azt viszont, hogy milyen kritikai visszhangot váltott ki, arról Gerold László irodalmi lexikonjának tanúsága szerint nyolcszor-tízszer annyi méltatás, kritika, sőt tanulmány jelent meg, mint köteteinek száma. Mindenekelőtt Szeli István, Bori Imre, Bányai János, Utasi Csaba, Podolszki József, Fekete J. József, majd újabban Mikola Gyöngyi, Orcsik Roland és Kollár Árpád nevét kell említenünk a méltatók közül, s nem megfeledkezve a Koncz-kötetek válogatóiról, összeállítóiról és eligazító, értelmező utószók íróiról: Végel Lászlóról, Danyi Magdolnáról és Toldi Éváról sem. Az is említést érdemel, hogy a Tolnai Ottó szerkesztette Ex Symposion a költő halálának évében emlékszámot szentelt tiszteletére.
Hogy a szerb olvasóközönség is ismeri Koncz költészetét, az Sava Babić, Judita Šalgo és Draginja Ramadanski értő, nemcsak fordításainak, hanem fordításköteteinek köszönhető.
Ha ma kézbe vesszük Koncz István Összegyűjtött verseinek kötetét, megdöbbenéssel tapasztalhatjuk, hogy már az 1955 elején az Ifjúságban megjelent verseiben milyen intuícióval érez rá ifjúkora néhány pillanatára, amikor Parlagon című versében ezt olvashatjuk:
„Engem a parlag tanított, tűrni
szúró napot és hideget,
imádkozni a garasért,
(…)
Lelkemet e sárba dagasztottam,
s e sárból ti holnap
világot emeltek ki.”
Már ebben a versben is a költő tömörítő szándékát, a csak a lényeget kifejezni akarás szándékát kell látnunk, s hogy szemléletéből szinte mottóként sugárzik a „sárból világot kiemelés”, azaz a költészet, s már ekkor hangsúlyos az itteni valósághoz, a „parlaghoz dagasztottság” metaforája, ami – ha jól belegondolunk – majd végig is kíséri költői pályáján. Számára a költészet igazi eszköze a szó, a szó, amely megtorpan, elakad, sokszor berzeng, amellyel kételyeket lehet támasztani: megfigyelhetően – s ez már versírásának technikájához is tartozik –, váratlanul és meglepetésszerűen.
Az itt leleplezendő emléktáblán egy idézetet olvashatunk a Köszönés nélkül című, ugyancsak korai, 1956-ban írt verséből. Olvassunk bele!
„Ahonnan jöttem, már nem várnak vissza.
Eretnekmáglyám szikkadt hasábjait
magam raktam tiszta, új portámra,
s szikrát istentagadó szám szava
gyújtotta rőzse alá.”
És a hangsúlyos utolsó két sor:
„Én tudom: embernek lenni nehezebb
a nagy béke idején is, mint hősnek…”
A máglya mint mű az emberség, a béke (s a mögötte megbúvó tudat) a kulcsszavai ennek a versnek is, mint lesz később sok egyéb költői megszólalásának,
ahova fokozatosan türemlik be a szó mellett a káprázat, az emlékezet, hogy hol groteszken, hol ironikusan idézze életünk poklait és (néha) paradicsomait. Mindebből már kiderülhet, Koncz költészete mindenekelőtt gondolati, amelyben a költő állandóan küzd valamivel, mert a gondolat milyenségét, funkcióját kutatja. Már e korai verseiben is megfigyelhető volt, hogy az otthon és a táj az, ami motiválja, ezen belül keresi a rendet s nyilván hivatásánál fogva a törvényt is.
Számomra a Tisza-versei költészetünk legnemesebb tájversei, amelyekről Szeli István úgy nyilatkozott, hogy azok (akárcsak a nagy elődöknél: Petőfinél, Juhász Gyulánál, Adynál) az adott korszak szellemével és gondolatvilágával azonosíthatók.
Gondoljunk csak A Tisza partján antologikus versére, vagy a Kanizsai tájkép, vagy akár a korai A vers leleplezése címűre. Ezekben az apokrif képekben olvassuk:
„Társaim és a folyó,
itt ülnek partomon,
nélkülük –
velük –…
ellenük –…
Ócska szellem!”
Majd:
„BOLDOGSÁG
Csend – a csendet felváltja a
VÁRAKOZÁS este
VÁRAKOZÁS reggel
VÁRAKOZÁS délben”
S mit olvashatunk egyik utolsó, 1997-ben írt versében?
,,Háromszor kértem a halált:
Este,
amikor a leágazó nap sugarai
a gyérülő lombok közt
az ősz színeivel permetezték be a
tűnő világot.
Kértem, hogy könnyű legyen az éjszaka
és ne kísértsenek álmok.
Reggel,
amikor az első fénysugár pírja
skarlátszín virágot rajzolt
a húnyó eszmélet arcán.
Kértem, hogy könnyű legyen a nap
és el ne feledjek semmit, mi volt.
Aztán
az este és reggel rendje felborult –
mintha a semmibe szóltam volna,
mondtam: haza szeretnék menni.”
Koncz István költő barátunk, immár másodszor, dehogy másodszor, sokadszor tértél ma is haza: városodba, utcádba, szülőházadba, verstermő dolgozószobádba. Örülünk, hogy e tábla leleplezésekor ismét irodalmi életműved előtt tiszteleghetünk.
*Elhangzott Magyarkanizsán, 2017. november 13-án
