2024. április 26., péntek

Köztünk vannak, de nem látjuk őket

Tatjana Stojšić Petković: Sokan tekintenek úgy a fogyatékkal élőkre, mint a társadalom haszontalan tagjaira

Olyan világban élünk, ahol egyeseket idegesíti a jelzőlámpára szerelt hangjelző, nem tudják, mire szolgálnak a járda részét képező, vakvezető és gyengénlátók számára készült jelzések, ezért a munkások díszítésre használják azokat, s a pázsitra vagy az utcai padnak vezetik neki az embert. Magas fal létezik a fogyatékkal és a fogyaték nélkül élők között, a többség nem érti, mit jelent, ha valaki nem tud hozzáférni alapvető dolgokhoz, olyan tartalmakhoz, amelyek egyszerűen felkeltették az érdeklődését vagy amelyekre szüksége van a normális, mindennapi élethez.

Tatjana Stojšić Petković (kép: Dávid Csilla)

Tatjana Stojšić Petković (kép: Dávid Csilla)

Az emberekből hiányzik az empátia. Ezekre és hasonló negatív példákra hívta fel a figyelmet Tatjana Stojšić Petković pszichológus a kisebbségi média és a fogyatékkal élők helyzetével foglalkozó Hozzáférhető kommunikációs formák elnevezésű újvidéki konferencián. Beszélgetésünk elején arról kérdeztük, miben nyilvánul meg elsősorban a fogyatékkal élők megkülönböztetése, hogyan épült ki ez a „magas fal”.

– A fogyatékkal élő emberek említésekor a többség mindig a látható fogyatékosság valamelyik formájára gondol – a kerekesszék az, ami az eszükbe jut. Kevesen gondolnak a halláskárosult vagy gyengén látó személyekre. Ha azt kérdezzük különféle felméréseken az emberektől, melyik érzékszervünk a legfontosabb, akkor már rendre megkapjuk a választ: a látást jelölik meg. Éppen ma kaptam magam is megerősítést ezzel kapcsolatban, azt hallhattuk az egyik előadáson, hogy az információk 90 százalékához szemünknek köszönhetően jutunk hozzá. Nem egyenlőek a többiekkel a fogyatékossággal élők ma, ennek az egyenlőségnek léteznie kellene az oktatástól kezdve, a munkavállaláson át egészen a mindennapi élet legapróbb részleteiig. Merjük kimondani: sokan úgy tekintenek a fogyatékossággal élőkre, mint a társadalomnak egy haszontalan szegletére. Tudom, erős a megfogalmazás, de a legtöbben tényleg szánni valónak, lesajnálandónak vélik ezeket a személyeket.Mindenok nélkül. Merthogy tény, hogy a fogyatékossággal élők nagy része valóban nem tud mindent megcsinálni önállóan, szüksége van a segítségnek valamilyen formájára, vagy legalább segédeszközre, ami azonban nem jelent teljes alkalmatlanságot. Nekem is szükségem van kerekesszékre, ez azonban nem jelenti azt, hogy mozgásképtelen vagyok! Egyes orvosi leleteimen márpedig pontosan ezt a diagnózist tüntették fel. Hogy lennék én mozgásképtelen, amikor vezetek, eljutok, ahova akarok, több kilométert teszek meg, mint sok fogyatékosság nélkül élő!

A hangosbeszélő közlekedési lámpák és az akadálymentesített átkelők teszik könnyebbé Szabadkán a fogyatékosok mindennapi életét

A hangosbeszélő közlekedési lámpák és az akadálymentesített átkelők teszik könnyebbé Szabadkán a fogyatékosok mindennapi életét

• A probléma egy része talán magukban a fogyatékkal élőkben rejtőzik, néha ők maguk is visszahúzódnak és elfogadják a különféle társadalmi megbélyegzéseket?

– Hadd menjek vissza kicsit az időben: hétéves korom óta vagyok mozgáskorlátozott, hétévesen kaptam meg a kerekesszékemet. Most ötven vagyok. Van némi tapasztalatom tehát. Kiváló kérdésnek tartom az előbbit, s most pszichológusként is válaszolok, bár egyes szám első személyben fogok beszélni, hogy senki se vehesse magára, amit mondok. Ha megállás nélkül kiáltozom, hogy beteg vagyok, nem vagyok jól, nem tudok valamit megtenni, akkor az egyszerűen a mindennapjaimmá válik. Ez leszek én. Ha egy anya mindennap elmondja a gyerekének, hogy ügyetlen, a gyerek két héten belül ügyetlen lesz. A fogyatékosság nem betegség. Állapot. Lehet, hogy betegség okozta, vagy betegséget válthat ki, az kíséri. Meggyőződésem, hogy a fogyatékossággal élők hetven százaléka visszahúzódik. Nincsen ereje és családi támogatása ahhoz, hogy tovább lépjen. Pedig erre lenne szüksége tekintet nélkül a szociális, családi hátterére, vérmérsékletére. Itt léphetne az állam. Kialakíthatna egy hatékonyabb rendszert, melyben ezek az emberek nem jelentenének terhet.

• Mennyiben áll e személyek rendelkezésére ma az állam, valamilyen támogatást nyújtó átfogó rendszer?

– Nincsen ilyen átfogó támogatási rendszer. Egymással ellentétben álló törvényeink vannak. Az egészségügyi ellátás terén is léteznek problémák. A viszonyulást továbbra is a félelem határozza meg. A félelem alapja pedig az emberi biztonságérzet hiányából fakad. Mindenkinek szüksége lenne biztonságérzetre, éljen bármilyen feltételek között. Mindannyian szeretnénk magunk előtt látni egy meghatározott jövőképet. Az említett hetven százalék azonban nem fog munkát sem keresni. Főleg azután nem, hogy nekiütközik az első falnak.

• A mindennapi kommunikációban, úgy érzem, a fogyatékosság nélküli emberek körében nem is létezik a fogyatékosság témája.

– Így igaz. De nem sajnálkoznunk kell emiatt. El kell kezdenünk egymással kommunikálni. Különben „láthatatlan” emberek maradunk. Gond van a viszonyulással is. Léteznek a fogyatékosságnak első ránézésre nem látható formái is. Megtörténik, hogy valaki sorban áll egy tolóablaknál, azt mondja, fogyatékossággal él, s a tolóablak mögül kioktatják, hogy semmi baja sincs, holott, teszem azt, szklerózissal, vagy izomsorvadással él, s éppen aznap képes volt útnak indulni és elmenni valamilyen ügyet elintézni. Nem láthatja senki, megvan-e valakinek mindkét veséje, cukorbeteg-e…

Nyitókép: Tatjana Stojšić Petković (kép: Dávid Csilla)