Hét nap Budapesten (5.)

2017. október 31., 16:28 >> 2017. október 31., 17:36

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal, a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.
(…)

Lesújtva, leszegett fővel, némán oszlik föl a tömeg. Az idősebbek és az öregek azzal vigasztalják magukat, hogy az idő mindig meghozza a bölcsességet. Én is letört, csalódott, gondterhelt vagyok, de bölcs nem, s ezt gondolom: Nagy Imre, kire hagytad az egyetemisták és munkások ezreit a teherautókon és villamosokon? Kinek a gondoskodására bíztad Magyarországot, most, a diákparlament mikrofonja előtt az erkélyről, a sötétben? Miért nem állsz készen a halálra, akár még ma este, ha erre szükség van, csak hogy ne okozz csalódást azoknak, akik a szocializmus mellett vannak? Mert sokan vannak ellene is. Hallom is őket, egyre hangosabbak, s egyre többen vannak, elszántak. Én mindenképpen csak lelkes vagyok, nem tudom, amit Nagy Imre és mások tudnak, ki tudja, mi is e pillanat politikai képlete.
A zsúfolt teherautókról kiáltják: „A Rádióhoz megyünk!”, és zászlóikkal integetve mennek tovább. „Holnap sztrájk, holnap sztrájk!” „Most vagy soha!” „Ledöntjük a Sztálin-szobrot!” A sorok elindulnak, és tíz perc múlva a téren és az utcákon végigfut a hír: „Két fiatal életét vesztette a Rádiónál. Az ÁVH elfoglalta, és lőnek.”
Később, nem néztem az órát, lövések tompa zaja hallatszott a városból.
Járom az utcákat, hallgatom a tüntetőket, inkább fáradt vagyok már, mint kíváncsi. Érzem a zűrzavart. A tömegeknek ez a mozgalma nagyon is sokhangú. Mintha az éj és az idő, órák, percek, pillanatok egyre több ellenforradalmiságot és nemzetieskedő hangulatot dobálnának bele a tüntetésekbe. Tévednék talán? Rosszulesnék, ha ez a gyanú csak az én politikai érzékem eltorzulásának bizonysága lenne. Erről beszélgetek, nagyon óvatosan, a magyar kísérőimmel. Félek, nehogy opportunizmusnak, forradalmiságom elcsüggedésének lássák a tépelődéseimet, hiszen ők, a párt tagjai, derűlátók, és lelkesednek az események fejlődése és ritmusa miatt. Hogy is lehetne bátorságom azt hinni, hogy én, a jugoszláv, inkább szívügyemnek érzem a magyarországi szocializmus sorsát, mint ők, a magyar kommunisták? Hiszen én alig ismerem a magyarországi viszonyokat. Mégis beszélnem kell nekik arról a kétségről, amely gyötör: „Attól tartok, hogy ott, a Parlament előtt elveszett az utolsó lehetősége is annak, hogy ez a nap a forradalmi Magyarország diadalának napja legyen.” „Lebontják Sztálin szobrát – felelik –, menjünk oda!”
Nyolc órája vagyok már talpon. Ez túl sok az én erőnlétemnek, békeállapotbeli kondíciómnak. Úgy kell nekem, miért jöttem Magyarországra új, ki nem taposott cipőben. Fekete volt, és divatos, most már aligha az. De lebontják Joszif Visszarionovics Sztálin szobrát, és én azt ne lássam? Az emberét, akinek a legtöbb szobra volt ezen a földön, az emberét, akinek testét annyi tömérdek bronzba öntötték – nincs módomban pontos adatokkal szolgálni. Számítsák ki a szellemesebbek, hogy hány tonna bronz, márvány és gipsz kellett csak a bajuszához, amelyet valamikor jobban szerettem, mint a nagyapámét, aki felnevelt. Ezernyi szobrából most ledől az első, itt, Budapesten, ma este. Nem az attrakció miatt, de hogy ne legyek szegényebb egy ilyen történelmi és sorsdöntő pillanattal, elindulok a Sztálin sugárút felé.
Tűzvész ez, az elkeseredés, a hisztéria, a gyűlölködés tüze, kizárólagos és mindent elsöprő. Hihetetlenül nagy csoda volna, ha ezt a tüzet valaki megállíthatná. Ezernyi ember zsúfolódik össze ebben a rohamban a magas és szilárd alapzat ellen. Egységesek a gyűlöletben, és mindegyikük önmagában is hordozza a gyűlöletét. Hoztak magukkal olvasztószerszámokat is, és ennek a bronzembernek – aki törvénye volt egy évszázadnak, és nem csupán egy évszázadnak – kék tűzsugarakat szórnak a fenekébe. És ő csak áll sztálini nyugalommal, fenségesen – még rémületesebb, amikor a mellényén futnak a lángok, majd amikor azokat a nyugodt és annyiszor erősnek bizonyult kezeit nyaldossák az oxigénlángok. Pest mélységeiből lövöldözések és géppuskasorozatok hallatszanak, inkább vidáman, mint szenvedélyesen. Pest utcáin most megszólalt a halál. A fotóriporterek a dicsőségért, dollárokért, fontokért és más valutákért villanólámpáikkal szurkálják az üvöltöző, bömbölő tömeget. Szeretném, ha ebben a pillanatban tudatomban és emlékeimben megőrizhetném akár egyetlen ember valóságos lelkiállapotát és indítóokait. Ám ez lehetetlen. Minden ragyog, csupán ez a klasszikusan őszi ég nyomott és csöndes. Én is gyűlölöm Sztálint, van is okom rá, de én szeretem és csodálom az orosz és a szovjet népet. 1917 októberéért, erejéért és teremtő elszántságáért, Sztálingrádért és Berlinért és még sok mindenért, ami annyira drága a világnak és az embernek. Talán ezért más az én felindultságom – amikor acélkötelet kötnek a magyarok Sztálin dereka köré és a nyakára –, mint a magyar kollégáimé és a többi magyaré körülöttem. Hallom és érzem a jelszavakat és a gyűlöletet, amelyek nem csupán Sztálin-ellenesek. Egy kicsit szerencsétlennek érzem magam, hogy a Sztálin és a sztálinizmus elleni gyűlölködés átcsap annak a népnek a gyűlöletébe, amely a legtöbbet szenvedett e szerény katonazubbonyba öltözött embertől. Nincs időm kérdezősködni, beszélgetni erről a témáról, mert az egymáshoz kötött teherautók sivítva, recsegve és ropogva rohamoznak, hogy ledöntsék a bronzembert. Pattannak és megfeszülnek az acélkötelek, bömbölnek a motorok, az ordítozó, üvöltöző és káromkodó tömeg pedig teljesen süket a lövöldözéssel, a gépfegyverropogással szemben, azt mondják, a rádióállomás felől hangzanak. Aztán mozdul a bronz, csikorog, ez volt a leghangosabb zuhanás, amit hallottam életemben. Természetesen csak akkor tűnt így nekem.
A tömeg rárohan az érzékek és idegközpontok nélküli bronzfigurára, és gázolják, verik, rúgják – hisztérikusan, őrjöngve, diadalmasan. Mégis reszket és nyögdécsel ez a bronz Sztálin. Azzal az örök, halott és rendíthetetlen fém-jajgatásával.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége