2021. március 1., hétfő

Hét nap Budapesten (4.)

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal, a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.
(…)

Az éjszaka visszhangzik a Parlament előtt harsogó jelszavaktól: „Vesszen Gerő, vesszen Gerő!” Elmerülök a tömegben, mindenre készen, teli feszültséggel. A Parlamentre kifüggesztett nemzeti lobogók olyan mozdulatlanok, hogy szinte nem is illenek az alattuk parázsló szívekhez, öklökhöz. Az erkélyről hallom: „Figyelem, figyelem! A diákparlament képviselői felkérik a polgárokat, hogy óvják az épületet, mert a Parlament a miénk. Rendet és fegyelmet kérünk. Magyarok, mutassátok meg méltóságotokat!” Vajon ez a diákparlament, az első új forradalmi forma ezekből a tüntetésekből jött létre? Szeretném, ha így lenne, mert izgat a fogalom: az ifjúsági mozgalom idejére emlékeztet. Mindenki Nagy Imrét várja. Azt mondják, a telefonhívásra sokáig nem akart jelentkezni, a felesége azt mondta, nincs Budapesten, de a diákparlament képviselői igyekeztek meggyőzni, és kérlelték, tegye lehetővé, hogy beszélhessenek vele, mivelhogy Magyarország sorsa most az ő kezében van. Nagy Imre nem jelenik meg, és most egy-egy perc nem időegység, hanem rémisztő halmozódása gyűlöletnek, robbanásnak, rohanás valamibe, aminek a kimenetele, legalábbis számomra, bizonytalan, mert egyre hangosabb reakciós jelszavakat és antiszemita jelszavakat is hallok. Másodperceken múlik minden. Micsoda pillanatok ezek! Miféle hatalmas erővel rögződnek, vésődnek az emberekbe! Vendég vagyok ebben az országban, s csak a lényegtelent jegyezhetem le. Talán a régi kommunista és forradalmár Nagy Imre nem érzi azt a történelem adta lehetőséget, nem csábítja, akár a halál árán is, hogy az emberi lét ilyen ritka missziója teljesülhessen? „Figyelem, figyelem! Nagy Imre az épületben van!” Éljenzés, kiáltozás. Lázban égek, reszketek. Mit fog mondani Nagy Imre? Ha ennyire szeretik, és ennyire óhajtják a jelenlétét, azt kell mondania, amit az emberek százezrei várnak most tőle. Néhány perc alatt elcsendesül a tér. Nem is csend ez, hanem a sorsdöntő várakozás rémülete.
– Figyelem, figyelem! Barátaim, polgártársak, történelmi pillanatokat élünk, átadom a szót Nagy Imrének! – a diákparlamenti képviselő hangja elcsuklik a Parlament erkélyén, a hangról már nem is tudom, kié. Üdvözlés, kalapok röpülnek a levegőbe, összeverődnek a tenyerek, felzúg a tapsvihar: – Világosságot, hadd lássuk!
– Te ismered őt? Nehogy átejtsenek!
– Ismerem, a hangját is felismerem – fordítja nekem a tolmács két idősebb ember párbeszédét. A Parlament erkélyén sebtiben megvilágítják Nagy Imre arcát, és ő, úgy tetszik, arcán a szokványos politikusmosollyal, komótosan integet. A tömeg zajától nem tudja beszédét elkezdeni, meglengeti a papírt, és csendet kér.
Az emberek bizalmatlanul kommentálják, hogy Nagy Imre megírta beszédét.
Aztán végre fáradt, de tömör hangján Nagy Imre megszólal:
– Elvtársak, barátaim…
A tömegből ezrek kiáltanak: – Semmi „elvtársak”!
– Jól van… kedves barátaim! Minden nagyrabecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé, amely a mai demokratikus megmozdulásával és tettrekészségével elő akarja segíteni az akadályok leküzdését a szocialista demokratizmus továbbfejlesztése útjából…
Ismét félbeszakítják a tömegből felharsanó kiáltások, az éljenzés, de nem csak ez. És Nagy Imre beszél a magyar forradalmi tömegek jogos követeléseiről, kifejezi meggyőződését a párt megújításáról, megerősítvén, hogy a Központi Vezetőség és a kormány készen áll megvalósítani a követeléseket, az eddigi elképzeléseket és mindazt, amit a nép követel. Nagy Imre ezután percekig nem folytathatja beszédét a tömegből feltörő füttyszó és kiáltozás miatt: „Le a kormánnyal!” „Vesszen Gerő!” „Most vagy soha!” „Rögtön, rögtön, kompromisszumok nélkül!” Nagy Imre rendre és nyugalomra int, megkéri az embereket, térjenek vissza otthonaikba, hiszen a mai napon történelmi feladatot teljesítettek Magyarországért, türelmet kér, és bizalmat a pártnak, s hivatkozik arra a türelemre, amelyet ő maga is tanúsított, valamint arra, hogy amiben hisz, íme, megvalósulóban van. Nagy Imre vigasztal, nyugtat. Nagy Imre úgy beszél, mint egy tanár. Ám e pillanatban az ifjúság nem hallgat szeretett tanárára.
– Kedves barátaim! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok! Bízom abban, és nektek is bíznotok kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat… Bízzunk a jövőben… Ismételten hangsúlyozom: a józanságra mindennél nagyobb szükség van.
Füttyszó, tiltakozás:
– Holnap sztrájk, holnap sztrájk!