Áldjon, vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell – ezzel a címmel emlékeztek meg tegnap délután az aradi vértanúkra Óbecsén a belvárosi római katolikus temetőben.
Fotó: Fehér Rózsa
Az 1948–49-es szabadságharc Óbecse határában elesett áldozatainak az emlékművénél tartott megemlékezésen Világos Miklós plébános mondott imát az áldozatok lelki üdvéért, és a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör tagjai – Péter Lea és Jusztin László szavalók és a Dúdoló asszonykórus – tartottak rövid alkalmi műsort, majd a résztvevők megkoszorúzták az emlékhelyet. Ünnepi beszédet Szerda Balázs történész mondott.
– Azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van – írja Leiningen-Westerburg Károly feleségének búcsúlevelében. Az aradi mártírok imái valóban meghallgattattak. Az elrettentésül a vesztőhelyen hagyott holttestekhez már aznap hatalmas tömegek érkeztek, így a bosszú, az elrettentés szándéka szentelte végül Golgotává Aradot. Ez adott erőt a nemzetnek, hogy kitartson az ügy mellett, amiért a vértanúk életüket adták. A magyar szabadságért, a polgárosodásért folytatott küzdelem nem a nyílt harctéren ugyan, de folytatódott. A forradalmat éppen ez az időtálló eszme teszi örök érvényűvé, a hősök által kijelölt út ma is követendő: merjünk nagyot álmodni, merjünk nagyok lenni. Tudnunk kell, hogy az életünk, a jövőnk felett mi, és csakis mi rendelkezünk. Tudatosan szerepet kell vállalnunk a közéletben, vállalnunk kell a véleményformáló szerepét. A vértanúk meghaltak egy eszméért, nekünk élnünk kell érte! – mondta többek között Szerda Balázs.
