2024. április 26., péntek

Hogyan lettem újságíró?

A 90 éves Törköly István, a legidősebb Magyar Szó-s visszaemlékezése

A szajáni születésű Törköly István, a Magyar Szó nyugdíjas újságírója, szerkesztője augusztusban ünnepelte 90. születésnapját, személyében lapunk legidősebb újságíróját köszönthettük. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a zentai gimnazista évek után hogyan került az akkoriban még csak száranyait bontogató napilapunkhoz.

– Alig voltam 18 éves, amikor besoroztak a Petőfi-brigádba. Szanitécként „működtem”, egyszer vittek bevetésre, akkor is véletlenül kilőttem a puskámból mind a három golyót (Hogyan lettem szanitéc?, Magyar Szó Hétvége melléklet, 2017. február 19.). Az iskola abbamaradt, a háború után a fiatalabbakkal érettségiztem 1950-ben. Nehéz idők voltak, apámat két és fél év fegyházra ítélték, mert a kényszer-beszolgáltatás idején a családnak megtartott egy disznót, amit a szalmakazalban próbált elrejteni.

ELSŐ ÉS MÁSODIK LIGA

Törköly István 90 éves (fotó: Gergely József)

Törköly István 90 éves (fotó: Gergely József)

– A középiskola után öten iratkoztunk be a belgrádi jogi karra, rajtam kívül Kubát János, Rudics László (később tornatanár lett), Németh Nándor, Huszák Dezső és Kuruc Ferenc, de egyikünk sem fejezte be, én el sem kezdtem, a családom nem tudta volna fizetni a költségeket. Már középiskolásként írogattam az Ifjúság Szava című lapnak, amikor egyszer a Magyar Szóból beállított a gimnáziumba ifj. Szauer László főszerkesztő-helyettes, és a Füstös Jóska, akik újonctoborzáson voltak. Többek között engem és Piszár Jóskát – az ő apját kivégezték a partizánok, birtokait elvették – úgymond verbuváltak a laphoz. Két levelet is kaptam, hogy menjek, várnak a lapnál. A Magyar Szónál már ott volt Zentáról Thurzó Miklós, ő vezetett le Újvidékre. Akkoriban Rehák László volt a főszerkesztő, engemet Vébel Lajos, a belpolitikai rovat vezetője fogadott, elmondta, hogy miért választottak ki bennünket, amennyiben megfelelünk, lehet belőlünk akár még újságíró is, ami nagy szó volt akkoriban.

Mi voltunk az úgynevezett iskolázott nemzedék a lapnál, korábban pártvonalon asztalostól kezdve volt ott sokféle munkásember, akikre mindenben lehetett számítani. Én a külpolitikára kértem magam a Bálint Pityu mellé. Összesen 18 fiatal újoncot toboroztak akkor a laphoz Vajdaság-szerte. Erdélyi Laci és Gulyás Anti jött Szabadkáról, valamint a Lovas és a Gordos a mezőgazdasági iskolából.

A 18 újoncot két ligára osztották, mivel később érkeztem, én a második ligába kerültem. Attól függően, hogy ki milyen rátermettségről, íráskészségről tett tanúbizonyságot, az első liga két utolsó helyezettje kiesett, helyükre a második liga két legjobbja került be, és így fokozatosan kialakult egy ütőképes csapat. A második ligában 1950 vége felé én és a Bálint Pityu voltunk a legjobbak. Bogdánfi Sándor szerkesztő olyan jó véleménnyel volt kettőnkről, hogy előreléphettünk.

A közelmúltban találkoztak az 1950-ben érettségizettek, balról jobbra ülnek: Szabó Borbála, Törköly István és felesége, valamint Piszár József, állnak: Burány Márta és Verebes házaspár, Jerne és Ernő.

A közelmúltban találkoztak az 1950-ben érettségizettek, balról jobbra ülnek: Szabó Borbála, Törköly István és felesége, valamint Piszár József, állnak: Burány Márta és Verebes házaspár, Jerne és Ernő.

Az újoncoknak szállást is adtak, vagy két tucat vaságy volt a negyedik emeleten, a Magyar Szó régi épületében, ahol ma a vadászotthon van. Itt aludtak a Dnevnik és a Dolgozók fiatal újságírói is. Kezdetben nekem még ágy sem jutott, az Aulik Jóskával szorongtunk egy ágyban, majd a Piszár Jóskával. A szobánk duplafiókos ablakán a külső és a belső szárny is hiányos volt, reggelre a szél a nyakamba hordta a havat. Az 1950/51-es tél igen zord volt, hogy ne fázzak, édesanyám tolldunyhát küldött Újvidékre.

Végül a két ligából nyolcan maradtunk a Magyar Szónál, a többieket elküldték, vagy átmentek az újvidéki rádióhoz, ahol nem volt fiatal újságíró, csak „harcedzett pártkatona”. Szükség volt a frissítésre.

Hirschler Ferenc jellemszínészt kirendelték Szabadkáról, hogy alakítsa meg a rádió színjátszó csoportját. Akkor indult el a népszerű Vidámest. A rádióban nem voltak fiatalok, így mi is hatan-heten bekapcsolódtunk a humoros műsorokba, amit műszaki lehetőségek hiányában élőben sugároztak. A Feri bácsi kezében reszketett a forgatókönyv, ideges volt, nehogy valaki belebakizzon és oda a poén, de végül is hiba nélkül folyt az élő műsor. Gál László és Bogdánfi Sándor írták a történeteket, persze ügyelni kellett a pártvonalra, a tájékoztató irodás korban óvatosnak kellett lenni.

TÁJÉKOZTATÓ IRODA

A romos szajáni családi ház már nincs meg

A romos szajáni családi ház már nincs meg

Akkoriban a négyoldalas újságnál külpolitikán ott volt még a Mucsi Jóska is, de a vezérkar úgy döntött, hogy csak a Bálint Pityu marad a rovaton. Engem áttettek a gazdasági rovatra, amikor már belejáródtam volna az új munkakörbe, a művelődési rovatról kirúgták Vörös Baranyi Lászlót, akit még perbe is fogtak, valaki bemárthatta, hogy tájékoztató irodás. Állítólag a Kossuth rádiót hallgatta, amely abban az időben ontotta a Jugoszlávia-ellenes orosz propagandát.

Vukovics Géza és Mucsi Jóska átjött a kultúrrovatra, én pedig mentem vissza a gazdasági oldalra. Szükség szerint helyeztek át újságírókat az egyik munkakörből a másikra. Amikor például a Piszár Jóska barátom a sportrovatról bevonult katonának, én vettem át a helyét. A sport közel állt hozzám, hiszen évekig aktív ökölvívó voltam.

Amikor a négyoldalas napilapunknál lebetegedett a két korrektor, a Vukovics és én mentünk le a nyomdába korrektúrázni. A Fischer bácsi megmutatta, hogy milyen jeleket kell használni javításkor. Ha éppen a műszaki szerkesztőt, Gordos Tibort kellett pótolni, azt is helyettesítettem, ha pedig a Kalapis ment szabadságra, akkor őt. A legolvasottabb rovatunkat, a Közös íróasztalunkat a Papp Gábor szerkesztette, ha szabadságra ment, az ő helyére is beugrottam. Olykor két oldalra való olvasói levél érkezett, az emberek elmondták a panaszaikat, véleményüket, nagyon érdekes volt. A mezőgazdasági rovatról Papp Endre vitt terepre, mondván, ez egy parasztgyereknek fekszik. Így ment ez nyugdíjazásomig, hol az egyik, hol a másik rovaton dolgoztam, és voltam a Bánáti Híradó tudósítója Nagybecskereken, de ott voltam a Tiszavidék melléklet indulásánál is 1969-ben.

A PER

Harmincöt szolgálati év után az úgynevezett „medvecsoportba” tartozó újságíróknak és szerkesztőknek az előírt 23 egység (írás, szerkesztés) helyett 18 volt a norma, a többit túlteljesítésben fizették ki. Nagyjából működött is dolog, de amikor a Föld Népe mezőgazdasági mellékletet szerkesztettem, Burány Nándor közölte velem, hogy a szerkesztőbizottság döntése értelmében egy oldal szerkesztése ezentúl nem 1 egységet ér, hanem 0,75-öt. A szerkesztés mellett írtam is. A lényeg, hogy jelentősen túlteljesítettem a normát, de ezt nem fizették ki. Először a szerkesztőbizottsághoz fordultam, de a beadványomra még csak nem is válaszoltak. Írtam a munkástanácsnak, de itt süket fülekre találtam. Házon belül hiába próbáltam érvényt szerezni az igazamnak, a cégvezetés nem reagált.

Vagyok olyan nyakas, hogy nem hagytam annyiban a dolgot. Az újvidéki társult munka bírósághoz fordultam jogorvoslatért. Egy magyar bíró vette kézbe az ügyemet, megalapozottnak találta a követelésemet, ami akkor már több mint 11 millió dinárra rúgott. Ebben az időben a fizetésem 800 000 dinár volt. Végül a Piszár Jóska javaslatára kiegyeztem a Magyar Szóval, és kifizettek számomra egy összegben 9,5 millió dinárt. Akkoriban épült a hétvégi házam a földvári holt Tisza mellett. A pénzből ki tudtam fizetni a munkadíjat.

A DÍJAK ÉVE

Az 1975-ös év a díjak éve volt számomra, megkaptam a Magyar Szó újságíródíját, Piszár Jóska és Lazukics Anna felterjesztettek Fórum-díjra, ebben az évben megnyertem még a Svetozar Marković-riportpályázatot és megkaptam a Jugoszláv Újságíró Szövetség ezüstérmét is.

A vadászat területén is több díjat kaptam, többek között a Vajdasági Vadászszövetség aranyérmét. Éveken keresztül állandó vadászrovatom volt a Magyar Szóban, a Hét Napban és az Újvidéki Rádióban is. Hét könyvem jelent meg, nagy megtiszteltetés számomra, hogy Gerold László a vajdasági Irodalmi Lexikonban elismert, mint írót. A vadászírásokat, történeteket tartalmazó könyvek mellett megírtam szülőfalum, Szaján történetét is, és még egy kéziratom vár kiadásra. Összegyűjtöttem Szaján I. és II. világháborús hadi áldozatainak a névsorát, és a hozzájuk kapcsolódó történeteket.

Harminc évvel ezelőtt, 1987-ben mentem nyugdíjba a Magyar Szótól, és költöztem végleg Zentára. Az újvidéki szolgálati lakásomat egy az egyben cseréltem el zentaiért. Már két évvel korábban is kérhettem volna a nyugdíjazásomat, mivel a frontharcosoknak öt munkaévet elismert az állam.

Nyugdíjasként is írogattam, főleg a vadásztörténeteket. Sajnos kilencven éves koromra szinte teljesen megvakultam, már csak az egyik szememmel látok némi fényt. A feleségem mozgásképtelen és Alzheimer-kórban szenved, de nem panaszkodom, tartalmas és szép éveket töltöttünk együtt házasságban 65 éven keresztül – mondta Pista bácsi, a nyugdíjas kollégánk.