Brit akcentus amerikai sziruppal

Dunkirk

Lénárd Róbert

2017. augusztus 5., 10:51

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Dunkirk, 2017. Írta és rendezte: Christopher Nolan. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Lee Smith. Zene: Hans Zimmer. A főbb szerepekben: Fionn Whitehead, Aneurin Barnard, Mark Rylence, Cillian Murphy, Tom Hardy, Kenneth Branagh.

A kritikusok többnyire extázisban fetrengnek, a nézői értékelések közt olyat is olvasni, hogy ilyen jó háborús filmet még nem pipáltak, Christopher Nolant géniusznak, a filmet pedig remekműnek aposztrofálják. A kompromisszumtól mentes rajongás azonban, mint esetünkben is, nem ilyen egyértelmű – e film bővelkedik önellentmondásban és túlértékelésben, csak úgy, mint igen ügyes megoldásokban.

A Dunkirk egy nehezen megfogható, több szálon futó evakuációs hadművelet dramatizált változata, amely néhány szereplőn át világítja meg az 1940. május 26-ától június 4-éig tartó eseményeket, melyek során a francia Dunkerque-ből menekítik ki az ott ragadt, az „ellenség” által körbekerített brit katonákat. A történelembe „dunkirki csoda”-ként is bevonult esemény valóban a lehetetlent kísérelte meg, és lényegét tekintve sikerrel járt. (Ennek több pontja is problémás, de erről majd később.)

A kedvenc forgatókönyvíróját, vagyis öccsét, Jonathant ezúttal nélkülöző Christopher Nolan egyedül rakta össze a filmet, és a szkript írásában máris ellentmond annak a véleménynek, miszerint vadiúj vizekre evez hiperrealista háborús drámájával. A Dunkirk struktúrája ugyanis időkezelésében és jelenetezésében is Nolan egyik legnagyobb sikerfilmjét, az Eredetet idézi. (Ez nem baj, csak kezeljük a helyén az eredetiség és a sosevolt fogalmát.) A film ugyanis nem csupán három különböző helyszínen játszódik, hanem három különböző idősíkban is. Ezek közül a legrövidebb időt a levegőben töltünk Tom Hardyval, az üzemanyag-hiányos pilótával, majd Mark Rylence kis hajóján, amely egy napig utazik más civilekkel a mentőakcióra, a leghosszabb időt pedig a kikötőgáton nyűjük el Fionn Whitehead csapatával, Kenneth Branagh tiszti vezetésével. A három idősík szétválaszthatatlanul egybemosódik, a filmidő ugyanis ugyanannyit szán mindháromra, a három vonal között pedig csak néhány összekapcsolódó momentum mutatja az utat, hogyan is kellene temporálisan összeraknunk a cselekményt. A puszta tény, hogy ez összejön, egy jó forgatókönyvről árulkodik, még ha az utolsó tíz oldal hihetetlenül sziruposra is sikerült.

A film amúgy magasról indít (a második percben kitör egy lövöldözés, és az első bombatámadásra sem kell sokat várni), a rendezőtől kicsit szokatlanul rövid másfél órás játékidő nagyrészt iszonyú feszkós, még úgy is, hogy számszerűsítve tudjuk a történelmi adatot, hogyan sikerült a dunkerque-i evakuáció. Hazudnánk, ha ezt csak a rendező számlájára írnánk: Hans Zimmer szinte minden pillanatban szóló elektronikus, kitartott hangokból álló zenéje önmagában is villanydróttá feszít minden idegszálat.

Nolan nem játszik a véletlenre, amikor a szereposztásokat készíti, bár esetünkben olyan nagy meglepetések nincsenek (nem tűnik fel élesen szerepskatulyájával szembehelyezve senki, mint az előző filmekben): Branagh shakespeare-i magasságokkal hozza a mólón tisztelgő tisztet, Hardy elsősorban szemeivel játszik (bár nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy Nolannek valamiféle fétise van azzal kapcsolatban, hogy eltakarja e színész arcát, hangját pedig eltorzítsa), Mark Rylance-nek és az újfiú Fionn Whiteheadnek pedig még arra is futja, hogy valódi drámai helyzeteket valósítsanak meg a vásznon; előbbi a fia halálából táplált motivációval, utóbbi a menekülési útvonalak kitartó keresgélésével.

Külön kedvelhető az a tény, hogy a színészek nagy része brit, és ennek megfelelően is kommunikál, egyrészt autentikussá téve a történelmi hátteret, másrészt megkímél minket a „yeah man”-jellegű ocsmányságoktól. Ám az akcentus ellenére ez ízig-vérig amerikai film – az utolsó jelenetek, amelyek hőssé avatják egyrészt a pilótát, másrészt (nem teljesen érthető módon) a hazatérő katonákat, és ugyanakkor Churchill szánakozó beszédét idézik az újságokból, romantizálva legitimizálja a háborút és a többnyire inkább áldozati pózban tetszelgő fiatalok frontra küldését egy olyan poszt-posztmodern korszakban, amikor a hősiességnek már semmi értelme nincs, továbbá az általa sikerként leírt evakuáció is problémás, hiszen – siker-e egy majd’ 25%-os veszteséggel operáló akció? Ezt a „mondanivalót” még inkább kiemeli az a tény, hogy az ellen szándékoltan arctalan, sőt névtelen marad – a „német” szó egyetlen egyszer hangzik el a filmben, akkor is konkrét (francia) személy ellen irányul. A bekerítőkre, kiknek arcát sosem látjuk, „az ellenségként” hivatkoznak.

Remekül összerakott drámai elemekkel túltolt akciófilm tehát a Dunkirk, amely nagyfokú (és a rendezőtől elvárt) technikai tudástárról és ügyes forgatókönyvírói kacsóról tanúskodik. Mindent maga mögé szorító remekműnek azonban nem nevezném, mert a jó film és a remekmű között mégiscsak ott tátog egy szakadék – a többlet szakadéka, amely éppúgy lehet a korszellembe belecsapó és a megoldás eredetiségében jeleskedő többlet is, ezeket azonban a Dunkirk nem sorakoztatja fel, sőt, meg se próbálja. Remekül megcsinált háborús akció-dráma, némi amcsi rózsaszín juharsziruppal felöntve.

A brit akcentus senkit ne tévesszen meg.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap