2024. április 26., péntek

Négy nap Nagyváradon

A várról, dióhéjban

3.

A VI. Európai Fotográfiai Fesztiválnak a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum adott otthont. A vár prospektusában olvasható, hogy a közel ezeréves múlttal rendelkező vár méltán híres alapítójáról, Szent László királyról (1077–1095), aki elrendelte egy templom építését, amelyet Szűz Mária tiszteletére szenteltek fel. Prépostságot alapított 24 kanonokkal, később Váradra helyeztette át a bihari püspöki székhelyet. Itt avatták szentté 1192-ben. A 15. században jelentős vallási és kulturális központtá alakult Andrea Scolari, Vitéz János, Filipecz János és Thurzó Zsigmond püspökök idejében. A várban csillagvizsgáló, könyvmásoló műhely és könyvtár is működött. Későbbi története során 1918-ig katonai laktanyaként működött. 1881 és 1887 között számos átépítést végeztek el, ami során 1881 és 1883 között megtörténtek az első régészeti kutatások. Ekkor fedezték fel a 14. századi gótikus székesegyház romjait.

1918 után, a két világháború között a várban csendőriskola működött, 1945 után pedig szintén katonai létesítménynek adott otthont, amelyet mind a belügy-, mind a védelmi minisztérium használt. A 70-es évek közepétől kezdve a várban gazdasági egységek is helyet kaptak, amelyek teljes mértékben hozzájárultak az épületek pusztulásához.

2004 nyarán Nagyvárad és Bihar megye tanácsa létrehozta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványt, a vár restaurálása és értékének megfelelő hasznosítása érdekében. A Bihar Megyei Tanács finanszírozásával nyári színház épült a Csonka bástyában. A New York-i székhelyű World Monuments Watch program keretében a váradi várat is felvették a világ 100 legveszélyeztetettebb műemlékének 2006. évi jegyzékébe. Hároméves előkészítő munka eredményeként 2010-ben megkezdték a vár szakszerű restaurálását. Öt év elteltével a bástyák és a közöttük levő kötőgátak kivételével a belső vár teljes restaurálása befejeződött.

A felújított nagyváradi várban a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum, képzőművészeti galéria, kézművesek utcája, nyári színház, várszálloda, irodalmi kávéház és civil szervezetek székhelyei kaptak helyet. A vármúzeumon belül számos állandó tárlat tekinthető meg, úgymint régészeti, fotótörténeti kiállítás, kőtár, régészeti park és felekezeti történeti tárlatok.

 A második nap eseményei

Nekünk a fotóművészeti kiállítások jutottak. Előtte egy fotóműhely, amely során a Nagyváradi Pusztai Farkasok Ordas Nemzetsége tartott íjászbemutatót a lencsék előtt. Eközben szabadtéri fotókiállítás is megtekinthető volt, amelyen a fényképek helyett katalógusok és fényképészeti kiadványok domináltak. Megtekintettük Románia egyetlen fotótörténeti múzeumát, amelyet házigazdánk, Tóth István (AFIAP), a helyi fotóklub és az Euro Foto Art Egyesület elnöke alapított, és egyedül mintegy tízezer euró értékű anyagot helyezett el benne. A gyűjtemény jelenlegi eszmei értéke eléri a százezer eurót.

A nap első kiállítása a Városház tornyában nyílott. A kisinyovi (Moldovai Köztársaság) Toma Andrei műveit én csupán a földszintről szemléltem, nem voltam hajlandó fölmászni a toronyba. Egyik nagybányai román kolléga biztatott, hogy tudomása szerint lesz felvonó. Ám nem volt, hát visszavonultam a Városház melletti park egyik padjára, ahol békésen dohányoztam, közben egy ifjú hölgy megszólított, hanglejtéséből éreztem, hogy kérdez valamit, mire magyarul szóltam, hogy nem értem. Erre előbb megdöbbent, hiszen valami hivatalos plecsni lógott a nyakamban, mondjuk lehettem volna portás is, majd fölragyogott az arca, és magyarul érdeklődött a tárlat helyszíne felől. A következő kiállításig el kellett sétálni a szállásunk felé eső Darvas–La Roche-házig, amelyet a közelmúltban vett meg és állított a művészetek szolgálatába az önkormányzat. A tárlat szerzője a Franciaországban élő Joan Roxin, két részre osztott témája pedig a Távol-Kelet és a természetben föllelhető szecessziós elemek. Újabb séta, ezúttal ellentétes irányba, a Zion neológ zsinagógába, ahol a romániai zsidókról készített fotográfiákat tekinthettük meg az Országos Fotóművészeti Szalon keretében, majd meghallgattunk egy barokk hegedű-brácsa koncertet Lucian Malița és Thurzó Sándor József előadásában. Az időzítés páratlan volt, amíg a zsinagógában ültünk, kinn szakadt az eső.

Az estét a győri Szabó Béla (EFIAP) Tenger csend elnevezésű kiállítása zárta (majdnem). A mérhetetlen erőt hordozó tengert a szerző a fotográfiái által megszelídítette, a fényképeken tenger, égbolt, kövek, mólók és madarak jelennek meg, békés csendet sugallva, noha sem a tenger, sem a sirály nem halk természetű. Ezek az alkotások új csapásnak számítottak az emberközpontú fotográfiák között. Az egy kivétellel minden kiállítást megnyitó dr. Ramona Novicov képzőművészeti kritikus (gondolom, művészettörténész, róla majd később) többször hangsúlyozta, hogy azokat a fényképeket kedveli, amelyeken emberek szerepelnek. Itt viszont kissé visszakozott. És itt hangzott el először – a fotósok szájából –, hogy a méret igenis számít. A tengert nem lehet apró formátumban megdöbbentő erővel ábrázolni. Igaz, a túl nagy kinagyításnak megvannak a maga veszélyei is.

Megjegyzem, vasárnap volt, az egyetlen nap, amikor kiszabadultunk a városba, pénzváltó egy szál sem, így a hírhedt Csíki Sörből is egy szolnoki fotóstárs jóvoltából kortyolhattam, bár nem volt egy nagy durranás.

Az estet az Eurodigiporáma 2017 elnevezésű fotó- és filmvetítés zárta, amelynek este tízre kellett volna befejeződnie, de legalább éjfélig elvolt egymással a művésztársaság.