Pepe nem régen múlt el 3 éves, és mi még sosem voltunk távol egymástól egy éjszakát sem. Nem dicsekvésképpen mondom, nem is panaszként. Így alakult. Viszont a múlt héten három napot házon kívül töltöttem.
Azt mondja a pszichomókus barátnőm, ahány éves a gyerek, annyi napra szabad magára hagyni. Ez megnyugtatott, mert a három nap és a három év klappol.
Hogy a kicsi mennyire érti meg, amikor azt mondom neki, hogy én most elmegyek, és három nap múlva jövök, nem tudom. Azért én megpróbáltam elmagyarázni. Annyit mindenképp felfogott, hogy elmegyek. Tiltakozott is, de alapjában egész jól vette a dolgot. Nem úgy Sára. Kikérte magának azt, hogy én el merek menni itthonról több napra. Ráadásul a Balatonra?! Szóba sem jöhet, mondta, s arra kért, jelentsek beteget, vagy találjak ki valamit, hogy ne kelljen elmennem. Az nem számított, hogy tanulni megyek, és a Balcsi csak díszlet lesz. Akkor hagyott fel a lebeszélésemmel, amikor felajánlottam, maradok a fenekemen, ha ő is beteget jelent a következő heti iskolai kirándulásra. Nyertem. Tőle is zöld utat kaptam.
Indulás előtt teleragasztottam a házat cetlikkel, mindenféle tudnivalókkal a hús mélyhűtőbeni helyzetétől a különórák időpontjáig.
Örültem, hogy mindenre gondoltam, mindent megszerveztem, nyugodtan mehetek okosodni. Mint kiderült, itthon összekuszálódott, ami összekuszálódhatott, változtak a programok, ott meg reggeltől estig elég jól lekötött minket a képzés, nem nagyon hagytak minket elkutyulni. A ritkaságszámba menő és igen rövid szünetekben nomádként vadásztam a wifit, küldtem haza a szülők, edzők, tanárok számát, magyaráztam, tulajdonképpen kivel mit kellene megbeszélni. Közben az információk továbbra is hozzám futottak be a szülőktől, Sára is csak nekem szólt a másnap délelőtti szalonnasütésről. Ezért apa reggel meglehetősen morcosan faragta a szalonnasütéshez a botot, Sára útközben vett a botra néhány virslit meg zsömlét, hogy legyen mit ennie… A szolfézstanár meg csak várta a diákját, aki közben vígan sütötte a virslit… Sára tanító nénije sommázta legszebben ezt a három napot. Azt mondta, látszik, hogy nincs itthon Sára anyukája. Mintha hájjal kenegettek volna!
Azért engem is értek meglepetések, nemcsak az itthoni bagázst. Ők szokták a gondolatot, hogy, ha valamit nem találnak, azt bizony nekik kell megkeresni, a reggeli és az uzsonna sem fog magától előmászni a frigóból, és rengeteg időt és ráfordított munkát igényel egy család életének megszervezése. Én pedig azt, hogy valójában szuperül elboldogulnak nélkülem, még csak pótolhatatlan sem vagyok, és, még ha tovább is tart nekik, ugyanúgy el tudnak intézni mindent, mint én. Lehet, hogy más módszereket alkalmaznak, de ugyanoda jutnak végül, és ez a lényeg.
Nem tudom, valójában kinek volt nehezebb ez a néhány nap: az itthoniaknak, vagy pedig nekem. Ők kész tények elé lettek állítva, nem bújhattak ki a feladatok alól, én pedig időnként, a néhány órával korábbi leveleket olvasva a szünetben, mehetnéket kaptam „az öcsi leesett a lépcsőről, de jól van” kezdetű üzenetektől.
Mindent egybevetve, jó volt ez a kis képzés. Még akkor is megérte, ha itthon (majdnem) ugyanaz a kép várt, mint amikor elmentem. Legalábbis a tennivalók tekintetében. Ami a közben termelt mosnivalót, rumlit, mosatlan edényt illeti, egész rendesek voltak. A takarításon, rendrakáson, mosogatáson és a mosáson kívül minden mást megcsináltak.
