2024. április 26., péntek
EGY GYAKORLÓ APA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Majálisozás helyett

Nem vagyunk nagy majálisozók, no nem azért, mert nem hiszünk a munka ünnepében, hanem inkább az ünneplés itteni szokásaival nem értünk egyet. Az emberek nagy többsége ilyenkor elmegy rostélyozni a közeli hegyekbe, kirándulóhelyekre, sokan már korán reggel felöntenek egy kicsit a garatra, aztán kezdődhet a tűzhely számára szükséges terület megszerzése, majd jöhet az egész napos sütés, ivás, hangoskodás és szemetelés. Az idén is, az előző évekhez hasonlóan úgy döntöttünk, hogy ezt a „nagy bulizást” kihagyjuk, inkább megelőlegeztük egy kirándulással a Kamenicai parkban. Felkeltünk elég korán, majd összeszedelődzködtünk, mindenki megkapta saját kis hátizsákját a szendviccsel, és indulandusz-pakolandusz, irány Újvidék. Útközben megálltam egy trafiknál, vettem még öt kis vizet, mert ez kimaradt a készülődésnél, de ismerve Márkot és Katát, az első tíz perc rohangálás után mindig szomjasak, úgyhogy azonnali tankolásra van szükség. A gyerkőcök úgy tudták, hogy egy „új” parkba megyünk, ott ugyanis még nem jártak, illetve Előd járt réges-régen, de mint kiderült, utólag nem emlékezett már rá. Szóval tudták, hogy parkba megyünk, de azt nem, hogyan jutunk el odáig. Gondoltam egyet, és kettő lett belőle, Csillával megbeszéltük, hogy átsétálunk az „új hídon” a kicsikkel, szép idő volt, miért ne. Leparkoltam a híd alatti parkolóban, a gyerekek azonnal rákérdeztek, hogy miért jöttünk a Strandra, amikor egy új parkba kellett volna mennünk. No, amikor meghallották, hogy felmegyünk a hídra, felpörögtek azonnal, de aztán ahogy haladtunk lassan a Duna fölé, elhalkultak hirtelen, és csak pislogtak, olyanokat mondtak csak halkan, hogy most mi a Duna fölött megyünk, huhu…

A szemeik égtek az izgalomtól, és persze egy kicsit a félelemtől is, nem mindegy olyan magasan sétálni a Duna felett, de két-három perc múlva már élvezték a kilátást, de ettől függetlenül, Kata úgy szorította az ujjamat, hogy majd bekékült. Végül is sikeresen átértünk a túloldalra, és kezdődhetett a rohangálás, erre pedig ideális a Kamenicai park, hiszen óriási füves területen terül el. Márki már az elején kinézte magának a legnagyobb tócsát, és akkorát hasalt bele, mintha 100 méteren indult volna úszásban. No, egye a fene, gondoltuk, igaz jócskán besározta magát, de a ruhája nem vizesedett át, ennyi belefér. Csak éppenséggel úszott az ebédtervünk, mert úgy beszéltük meg, hogy beugrunk utána még a központba, és ott eszünk valamit. A parkban nagyon jól érezték magukat a kicsik, aztán még elsétáltunk a Duna melletti sétányra is, egy jó kis játszóteret is felfedeztünk útközben, közben annyira felmelegedett, hogy pólóra vetkőztünk, kifogtuk a szép időt. A gyerkőcök játszótereztek, Előd kinti tornaszereken gyúrt, Csillával pedig élveztük a Dunáról lengedező szelet és a napsütést. Az idillt a korgó gyomrok szakították félbe, a friss levegőn gyorsan megéheztek a gyerkőcök, így lassan szedelődzködtünk, és visszasétáltunk a Bácskába. Közben megbeszéltük a központi ebéd helyett, mi is legyen, de az autóba szállás során nem találtam pénztárcámat. Jó kis kalamajka kerekedett ebből, kerestük a hátizsákomban, a zsebekben, az autóban, a székek alatt, de semmi… pedig benne tartom a bankkártyát, a személyit, a betegkönyvet, meg hát persze pénz is volt benne. Alaposan bepánikoltam, a gyerekek egymás után jöttek a jobbnál jobb ötletekkel, az egyedüli reménységem az volt, hogy aznap reggel a trafiknál véletlenül ott felejtettem, és a trafikos lány eltette. A nagy idegességben csak erre összpontosítottam, és látnak csodát, ez is történt. Mikor meglátott, már vette is elő a pult mögül, azt mondta nem ő, hanem egy fiú találta meg az újságos pulton, és odaadta neki, ő pedig hál’Istennek megvigyázta. Örömömben majd kiugrottam bőrömből, elszaladtam a Szabadság-térre, és megvendégeltem egy kürtőskaláccsal.

Így végül is nagyszerűen alakult az amúgy is jól sikeredett napunk, és még ebédet is volt miből venni.