Holnap, a húsvét előtti utolsó vasárnap ünneplik a keresztények Jézus Krisztus Jeruzsálembe való királyi bevonulásának liturgikus emlékezetét. A magyarok, szerbek, horvátok, macedónok… virágvasárnapnak, mások, például az olaszok, németek pálmavasárnapnak nevezik az ünnepet.
Fotó: Gergely Árpád
A Mester felment Jeruzsálembe, noha tudta, ez a vég kezdete. A város közelébe érve rá és tanítványaira felfigyelt a tömeg. Sokan örömmel üdvözölték, mert felismerték, ő a Messiás, akiről Zakariás próféta megjövendölte, hogy szamárháton fog megérkezni. Politikai forradalmárként fogadták, remélve, hogy megszabadítja őket a rómaiak uralmától. Tiszteletük, hódolatuk jeléül felsőruháikat az útra terítették, felmásztak a fára, gallyakat vágtak le a fáról, pálmaágakat lengettek. Nem nehéz ugye elképzelnünk az akkori jelenetet, hiszen napjainkban is hasonló eufória tudja hatalmába keríteni a hősökre, példaképekre, vezérekre, sztárokra vágyó szurkolókat egy-egy mérkőzésen, vagy a lelkes rajongókat egy-egy pop-rock koncerten.
A messiási bevonulást már a 4. századtól megünnepelték a keresztények az Olajfák hegyén, utána a püspököt körmenetben kísérték végig a városon, a gyerekek olajfa- és pálmaágakat vittek. A szertartás a 8. századtól vált a liturgia részévé, a virágvasárnapi körmenet a 11. századtól lett általános gyakorlattá. Az 5. században, Nagy Szent Leó pápa idejében már Jézus szenvedése állt a virágvasárnapi liturgia középpontjában. Ünnep volt ez a kereszt árnyékában. A szertartás többféle formája a helyi körülményektől függően alakult, részei a pálmaágak/barkaágak megáldása, evangélium és a körmenet, majd bevonulás a templomba. A virágvasárnapi szentmise sajátossága Jézus szenvedéstörténete, a liturgikus évnek megfelelő passió. A körmenet nem a szentírási történeti esemény utánzása, hanem Krisztus követése mellett való hitvallás.
Nem véletlenül az ünnep pálmavasárnap/virágvasárnap, amely az Úr szenvedéséről kapta a nevét, latinul: „Dominica in palmis de passione Domini”. A lelkesen hozsannázók, amikor Jézus nem teljesíti politikai elvárásaikat, alig néhány nappal később a keresztre feszítését követelték.
Mi is csatlakozunk azokhoz, akik előbb örömmel hozsannáznak, aztán, amikor nem teljesíti kívánságainkat, sértődötten hátat fordítunk neki? Nem veszünk tudomást róla, naponta keresztre feszítjük. Jézust, aki nem lovon érkezik, és nem uralkodni akar rajtunk földi királyként, hanem szenvedése és kereszthalála által meg akar bennünket váltani bűneink, hazugságaink rabságából. Azért, mert szeret bennünket.
Jézus, aki Útnak, Igazságnak és Életnek nevezte magát, a mi életünkbe is be akar vonulni. Megengedjük-e, hogy bevonuljon, és megújítsa az életünket? Vagy megelégszünk azzal, hogy csupán vásárlásban, ünnepi nagytakarításban, sütés-főzésben teljen a virágvasárnappal kezdődő nagyhét, s Jézus feltámadásának ünnepe, a családi vagy magányos, húsvéti eszem-iszom után semmi sem változzon, maradjunk a régiek: csüggedtek, zaklatottak, kételkedők, kétségbeesettek, pesszimisták?
