Oti és Ati forever. PFC. Cigani. CZBT. Delije. Sramota, rođaci, kako izgleda čekaonica. Kasni voz. BMSU. Srbija srbima. Nacionalizam te truje. Csak néhány feljegyzés, amire a topolyai vasútállomáson várakozva felfigyelhet az egyszeri látogató.
A közelmúltban arról adtunk hírt, hogy a topolyai vasútállomás köszöni szépen a lehetőséget, de ő bizony úgy döntött, hogy inkább kikapcsolódik, és a pénztárát is bezárja. Nem örökre – privremeno –, de ezt ugye tudjuk, mit jelent. Majd a következő igazgatócsere, választások, vagy valami hasonló alkalmával történik valami, hogy azután ismét a teljes letargiába süllyedjen az ügy, és egyszer véglegesen lehúzza a rolót nemcsak az állomás pénztára, hanem az egész állomás, és lassan, de biztosan az egész tömegközlekedésünk, amely kicsiny tartományunk kicsiny régiójában tetszik, nem tetszik, de haldoklik. Azt a néhány megmaradt járatot a munkások és a diákok éltetik, és aki ügyes-bajos dolgait kénytelen intézni, már inkább autóval jár, ha nincs sajátja, akkor megkéri ezt-vagy azt az ismerősét, de inkább nem kockáztat – kerül, amibe kerül, de nem megy rá az egész napja az embernek. Így hát a tömegközlekedéssel foglalkozó társaságok a meglévő kis mennyiségű utasról próbálnak minél több bőrt lehúzni. Az autóbuszjegy-árak az égben, nem beszélve a világon talán csak nálunk létező fogalomról, a peronjegy intézményéről, amellyel elriasztják még a legbátrabb utazót is. Éppen ezért egy egyszerű számítást végeztünk jóbarátommal, vajon hány személyt kell egy autóban szállítani, hogy megérje azzal utazni. Az eredmény döbbenetes. A Kishegyes–Zenta reláción, amely esetében ugye Topolyán át kell szállni, már egy személy is olcsóbban utazhat, mint ha busszal menne. Talán ezért sincs nagy autóbusz-forgalom Zenta és Topolya között. És hogy ez környezetvédelmi szempontból mit jelent, hogy planétánk ehhez mit szól, abba pedig belegondolni is szörnyű…
De nagyon elkalandoztam, eredetileg a vasútról szerettem volna írni. Tehát most ott tartunk, hogy Topolyán nem tudunk jegyet venni. Rendben. Akkor megvásároljuk a vonatban a kalauznál. Igen ám, csakhogy a jegykezelő időnként nincs tisztában a dolgokkal, és büntetést akar megfizettetni az egyszeri utazóval, annak ellenére, hogy az állomáson egy papír arról tájékoztatja az utasokat, hogy a vonatban is kedvező áron tudunk jegyet venni. Most akkor hogy is van? Nem kell büntetést fizetni, de a kalauz azért fizettet, mert ő úgy tudja? Igen… Ez megtörtént eset.
Azután itt van a nemzetközi utazások kérdése, ami már csak azért is felháborító, mivel sokan éppen a vasutat választják, hogy eljussanak Bécsbe, Tatabányára vagy Budapestre. Ahelyett, hogy kedveznének nekik, hogy a következő alkalommal is ezt a lehetőséget válasszák, a vasúti társaság döntésének nyomán nemzetközi jegyet csak Szabadkán tud venni a Topolyáról utazó. Tehát felmegy Szabadkára, ott leszalad a vonatról, megveszi a jegyet és visszafut. És az már csak hab a tortán, hogy Szabadkáról drágább a budapesti retúrjegy, mint mondjuk Újvidékről…
Azt gondolja az ember, hogy elszigetelt jelenségről van szó, hogy rendben van, ez megtörtént Topolyán, de legalább máshol nem. Pedig de. Az elmúlt héten megírtam rövid tudósításomat a topolyai pénztár bezárásáról, és hétvégén Zentára utaztam, régi szokásomhoz híven vasúton; és ott is meglepetés várt, mivel az ottani állomás is bezárt, tehát már ott sem tudunk jegyet venni, hanem a vonatban vagy sínbuszban vagy miben is kell megvásárolnunk azt.
Az elmúlt héten éppen egy két órát késő járatra várakoztam többedmagammal, és az egyik utas, vagy legalábbis egy utazni szándékozó honpolgár, felháborodva ecsetelte, hogy a vasúti társaság működése miért is tükrözi leghívebben az egész ország működését, hogyan folyik a fokozatos leépítése, hogyan bocsátják el először a legalsó szinten dolgozókat, a jegypénztárosokat, a takarítókat, ami azt eredményezi, hogy várakozás közben a falat borító írásokat tanulmányozgatjuk, világmegváltó gondolatokat böngészgetünk, és például arról is tudomást szerezhetünk, hogy Khaled és Saadi Algériából a tavalyi év márciusában keresztülment szeretett városunkon.
Ady Endre szerint utazni annyi, mint egy kicsit meghalni. Ady ezek szerint nem utazott a mi vasúti társaságunkkal, mert akkor tudná, hogy nem az hal meg kicsit, aki utazik, hanem aki utazni szeretne, de inkább várakozik, és vár, vár…
