Rendet akar tenni hazájában Recep Tayyip Erdoğan török elnök, de a nagy igyekezet ellenére egyre nagyobb a zűrzavar, kapkodás és a fejetlenség. Amióta a kurdok ellen 2015-ben hadjáratott kezdett, majd a 2016-os (júliusi) sikertelen puccs után tisztogatni kezdett az államapparátusban, a médiában, a hadseregben, a rendőrségnél és más intézményekben, egyre nagyobb a felfordulás az országban.
Léphaft Pál karikatúrája
A biztonsági szolgálatok munkájának megbolygatására egy látványos és rendkívül kellemetlen, egyszersmind tragikus kimenetelű incidens hívta fel a figyelmet. Egy civil ruhás rendőr december 19-én Ankarában lelőtte az orosz nagykövetet, akire pedig még a hímes tojásnál is jobban kellett volna vigyázni. Különösen azok után, hogy az oroszokkal bő hét hónapig tartó acsarkodás után – a Kremlben páriaként kezelt – Erdoğan a nyáron visszavonulót fújt, és békülékeny gesztusokat, sőt engedményeket tett Moszkvának.
Oroszország 2015 végén vette feketelistára Törökországot. Azután, hogy novemberben egy török harci gép – légtérsértésre hivatkozva – lelőtt egy orosz bombázót, amely szíriai bevetésen vett részt. A támadásban az egyik orosz pilóta meghalt.
Moszkva minden eszközzel igyekezett lejáratni Törökországot. Ezenkívül szankciókkal sújtotta, amelyek nagy károkat okoztak a török gazdaságnak és a kétoldalú kereskedelemnek.
A fagyos viszony csak 2016 júniusában kezdett enyhülni, amikor az addig ellenségeskedő és magát már-már félistennek képzelő Erdoğan levélben bocsánatot kért Vlagyimir Putyin orosz elnöktől és a lelőtt vadászbombázó megölt pilótájának családjától.
Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy egyik félnek sem érdeke a helyreállított békesség felrúgása. Az is kiderült, hogy Ankara és Moszkva az eddiginél is jelentősebb befolyást akar szerezni Szíriában. Úgy tűnik, a saját érdekszféra kiterjesztése fejében Ankara – moszkvai sugallatra – kész elfogadni akár Bassár el-Aszad szíriai elnök hatalmon maradását is. Korábban még azért kardoskodott, hogy Aszad távozzon a hatalom éléről.
A Nyugat nem nézi jó szemmel a NATO-tag Törökország közeledését Moszkvához. Sőt egyre nyugtalanabbul figyeli az Erdoğan-féle tekintélyelvű török állam oroszbarát politikáját, illetve legújabb játszmasorozatát.
Az EU pedig folyamatosan bírálja Ankarát, annak ellenére, hogy márciusban megegyeztek az Európa felé Keletről, elsősorban Szíriából áramló migránsok törökországi feltartóztatásáról.
Az uniós dorgálások nemigen nyugtalanítják Erdoğant, aki azzal zsarolhatja az EU-t, hogy Európára szabadítja a migránsok milliós áradatát.
Az alku felrúgása egyelőre azonban nem érdeke sem neki, sem Brüsszelnek. Mindketten ugyanis súlyos gondokkal küszködnek. Az unió részben épp a migránsok miatt, a török elnök pedig a (jórészt általa okozott) megroppant kormányzás és belső zűrzavar miatt, amelyet a lassan már rendszeressé váló merényletek csak tovább fokoznak.
Ilyen körülmények között teljességgel elképzelhetetlen a török uniós tagfelvételi tárgyalások felújítása. Ráadásul Erdoğan nem is erőlteti a közeledést az EU-hoz. Nyilvánosan ugyan azt üzengeti, hogy ideje lenne mielőbb komolyan tárgyalni a csatlakozásról, a valóságban azonban mást tesz. Ha annyira szívén viselné a tagfelvétel ügyét, májusban aligha menesztette volna kormányfőjét, az EU-párti Ahmet Davutoğlut.
Az is kérdés, miként alakulnak az amerikai–török kapcsolatok. Ankara ugyanis már korábban megorrolt fő szövetségesére, Washingtonra, mert az a szíriai háborúban a kurdok mellé állt.
Erdoğan otthon már 2015-ben újra háborúzni kezdett a kurdok ellen, miután azok jelentős sikert értek el a parlamenti választáson, saját pártja, az AKP pedig a vártnál gyengébben szerepelt. A szíriai vagy az iraki kurdokat sem tűri, attól tart, hogy a törökországi társaikkal összefogva saját államot alakítanak, ami Ankara számára elfogadhatatlan.
Erdoğan közben rendezte kapcsolatait a térség több államával, így Egyiptommal, Izraellel és Oroszországgal, de Irán felé is kacsingat. Más hatalmak azonban egyre bizalmatlanabbak vele szemben. Elriasztja őket a puccskísérletet követő tisztogatási hullám s a zűrös belpolitikai helyzet. Ez a befektetőket is nyugtalanítja, akik a gazdaság visszaesésétől és a bankrendszer megingásától tartanak.
A 2016. esztendő harmadik negyedévében a török GDP már csökkent. Ilyesmire hét év óta nem volt példa. Ha az esés folytatódik, az alaposan megtépázhatja az államfő népszerűségét. Erdoğan ugyanis épp annak köszönheti rendkívüli támogatottságát, hogy 2003 és 2012 között, amikor még kormányfő volt, a gazdaság szárnyalt. Ha viszont a közeljövőben – mély és tartós – recesszió alakulna ki, az akár a pozícióját is megrengethetné.
Ezt pedig nem kockáztathatja, s máris minden eszközzel védekezik. Jelenleg még csak „idegen erőket” vádol azzal, hogy spekulációkkal akarják bedönteni a gazdaságot.
Ebből csupán annyi igaz, hogy hazája folyamatosan külső hitelekre szorul. Csakhogy az autoriter rendszerből – éppen az ő ténykedésével – a diktatúra felé sodródó Törökországot a külföldiek nem szívesen finanszíroznák, hiszen nem tudják, mire számíthatnak a jövőben. Ankarának hamarosan azon is el kell gondolkodnia, hogy miből törleszti az eddig felhalmozott adósságait, s persze megoldást is kell találnia. Ezek egyike alighanem a lakosság kifosztása (devizamegtakarításainak megszerzése) lesz, különböző trükkökkel.
Ha ez sem lesz elég, súlyos válság is kialakulhat az országban. Akár már 2017-ben, ami sokat ártana Európának is.
