2024. április 26., péntek

A nemtörődömség ára

Hatalmas mennyiségű adatot tartalmaz Szerbia jövő évi költségvetése, de hát ez rendjén is van, hiszen egy ország éves bevételeit és kiadásait nem lehet három mondatban elintézni. A számhalmaz között azonban, szinte az észrevétlenség határáig megbújva, megtalálható néhány tétel, amely okkal ébreszt nem éppen lelkesítő gondolatokat az emberben.

Arról van szó ugyanis, hogy a minisztériumok összesen 9,74 milliárd dinárt, vagyis – a jelenlegi árfolyam szerint – mintegy 80 millió eurót eleve arra a célra tartalékolnak, hogy legyen miből kifizetniük a majdan elveszítendő perek költségeit és a kártalanításokat.

Egy ország, pontosabban Szerbia költségvetése szempontjából szinte elenyészőnek tekinthető ez az összeg, hiszen a büdzsének alig 0,8 százaléka. Összegszerűen azonban mégis figyelemre méltó, hiszen a négyszázezer lakost számláló Újvidéknek csaknem fél évig kell „élnie” ennyi pénzből.

Mivel a különféle, az államvezetés, pontosabban a minisztériumok által „elbaltázott” perek pénzügyi következményei általában a pénzügyminisztériumnál csapódnak le, érthető, hogy éppen ennek a tárcának kell a legnagyobb összeget, vagyis csaknem 4 milliárd dinárt tartalékolnia erre a célra. Különféle okokból ugyanis a polgárok beperelik az államot, s ha a hazai igazságügyi instanciáknál nem tudnak zöld ágra vergődni, olykor a tárgyak „átvándorolnak a strasbourgi nemzetközi bírósághoz. Márpedig ez a jogi fórum, ha az alperes iránt negatív álláspontra helyezkedik, nem nagyon tűri a különféle jogi trükközéseket, hanem egyszerűen elrendeli a felperes jogos követelésének kielégítését. Az ilyen döntés általában néhány napra a meghozatala után jogerőssé válik, s a kincstárnak nem marad más megoldása, mint az, hogy – képletesen szólva – előveszi a nagy bugyellárist és fizet, mint a katonatiszt. Ha kötekedik, egy ország látja a kárát.

Ennek a dicstelen listának a második helyén a belügyminisztérium áll. Bizonyos források szerint ugyanis tíz évvel ezelőtt a belügyi dolgozók közül húszezren(!) perelték saját munkaadójukat, mivel nem volt hajlandó kifizetni a túlórára, a vasárnapi, illetve ünnepnapi és az állami ünnepekre vonatkozó pluszpénzt, de nem ritkán „megfeledkezett” a nyaralási pótlékról és az étkezési támogatásról is. A beavatottak szerint bizonyosra vehető, hogy az erre a célra előirányzott 1,2 milliárd dinárból egy fabatka sem marad a rendőrminiszter páncélszekrényében. Állami fegyveres testületről lévén szó, az ember felételezheti, hogy a belügyi vezetők esetleg bizonyos megtorlásokat alkalmazhatnak a pereskedőkkel szemben. Ez azonban nincs így, hiszen nem lehet csak úgy, egyszerűen kirúgni húszezer embert, vagyis a teljes állomány kétötödét. Tehát „jobb a békesség” alapon fizetnek.

Az a kérdés azonban, hogy kinek a pénzéből. S egyáltalán miért kerül sor arra, hogy a – felső vezetése állítása szerint – kimagasló tudású emberekkel telepakolt minisztériumok egyáltalán pert veszíthetnek. Hiszen nekik kell leginkább ismerniük, akár betéve is, a törvényes előírásokat, s azt is tudniuk, hogy megszegésük milyen következményekkel jár. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmondanak az újabbnál újabb perek és a velük kapcsolatos kártérítési kötelezések.

Pedig ennek a csaknem tízmilliárd dinárnak sokkal jobb helye is lenne. Egyes számítások szerint fel lehetne építeni belőle két kisebb hidat, szép hosszú autóutat, harminc napközit, vagy éppen korszerűsíteni három klinikai központot.

Mindez nem valósul meg, ami okot ad a töprengésre, hogy vajon olyan okos emberek ülnek-e a több mint kényelmes minisztériumi fotelekben. Esetleg arról van szó, hogy nemtörődömségből (esetleg gőgből vagy csakazértisből), netán mégis butaságból hagynak elveszni ekkora összeget?