2024. április 26., péntek

„Nem munka, hobbi volt!”

Holnaptól nyugdíjas a kollégánk, Csordás Árpád

Negyven éve napi rendszerességgel olvashatjuk őt, ismeri mindenki, aki a teniszt, az atlétikát, a röplabdát és az asztaliteniszt kíséri. Volt ő slapaj is, majd rovatszerkesztő, száguldó riporter a javából, de több mint négy évtized után már csak az otthoni karosszékéből írogat majd rovatunk doyenje, Csordás Árpád, vagy ahogy még ismerhették az olvasók, „cs.”, „csá”.

Általában az elejéről szokták kérdezni az embert, én most a végén kezdem: mennyire jó vagy rossz érzés nyugdíjba vonulni?

– Nem így nézem, hogy jó vagy rossz. Tudtam, ha megérem, akkor nyugdíjba vonulok. Nincs ezzel semmi gond. Az egy kicsit zavar, hogy az ember komoly számú évekkel megy el, különben nem érzek változást, még az utóbbi hónapokban sem, amikor már egy kicsit „nyugdíjasan” írtam. Addig szeretném tovább csinálni, ameddig csak lehet.

Nem kis dolog a 40 év. Érdekes munkánk van, számodra melyik volt a legjobb időszak, s volt-e olyan, amire nem szívesen emlékezel?

– Gyorsan elszállnak az évek. A legszebb időszak fölényesen az volt, amikor sokat utazhattam, földrajzos voltam, szeretem az utazást, szeretem a sportot. Amikor csak lehetett, már indultam is a szolgálati útra, de magánemberként is sokat utaztam. Tíz évvel ezelőttig tökéletes volt minden. A munkámban mindig is impresszionista akartam lenni, tehát fontos volt számomra az élmény, személyesen látni a dolgokat, személyesen találkozni az emberekkel, ott lenni a helyszínen. Mindez jobb munkára késztetett, lelkesebb voltam, szívesebben csináltam azt, mint amikor fejből kellett valamit írni.

Gyanítom, hogy a legszebb évek azok voltak, amikor egy újvidéki kislány megindult a híresség ösvényén. Szeles Mónikáról van szó, akit nagyon sokat kísértél, Londontól New Yorkig. Az, hogy a teniszben számítasz specialistának, az erre az időre datálódik?

– Nem, hiszen a teniszt 1959 óta rendszerességgel kísérem. Másodikos elemistaként akkor néztem Újvidéken, a Duna-parti pályákon először egy országos egyéni bajnokságot, s a női döntő maradt meg nagyon az emlékezetemben – a legjobb férfi versenyzők, Pilić, Speár, Jovanović…, akkor valamilyen okból nem léptek fel –, amelyet Jelena Genčić, Novak Đoković első edzője és egy fiatal, 17 éves újvidéki nagylány, Maja Đukić játszott. Ez volt az első meccs, amelyet élőben néztem meg, természetesen a tévében kísértem mindent, amit csak adtak.

Emlékszem, úgy 10-12 éve Újvidéken személyesen találkoztál Đokovićtyal, s visszatérve azt mondtad, ez a fiú világelső lesz. Honnan tudtad?

– Ha nem újságíró lettem volna, akkor legszívesebben a pszichológusi pályát választottam volna. Abban az időben erre csak Belgrádban lett volna lehetőség, és a szüleim ezt nem engedhették meg maguknak. Van tehát bennem valami „könnyen embert ismerő” vonal, így a tapasztalat megszerzése után több fiatallal kapcsolatban felismertem, hogy lesz belőlük valami. Az elsők között beszélgethettem az egészen kicsi Szeles Mónikával, persze annak is köszönhetően, hogy édesapja a kollégánk volt, majd például Milica Starović kajakozóval, a 12 éves Lékó Péterrel, tehát Đokovićig volt már e téren némi tapasztalatom. Noleval kapcsolatban sejteni lehetett, mert olyan komolyan akkor senki sem foglalkozott a tenisszel. Sok hírességgel beszélgettem már, de annyira eltökélt embert, hogy ő legyen a világ legjobbja, még nem láttam. Ő nemcsak meg szerette volna próbálni, hanem pontosan tudta, mit kell tennie annak érdekében. S bizony már az első években látszott, hogy habár nem a legkifinomultabb technikájú versenyző, nem is a legerősebb, igazából nem hiányzott semmi sem a játékából, minden elemben elég jó volt. Így lehetett róla feltételezni azt, hogy valóban világelső lesz, meg úgy, hogy ezt ő is mondta!

Nála és még sok másnál is látjuk manapság, milyen profizmussal végzik a munkájukat, mennyire meg van szervezve az életük, órára lebontva az idejük. Emlékezhetünk azért 30-40 évvel ezelőtti sportnagyságokra, akiknek jellemzője volt a bohémság is, valóságos playboyok voltak. Ez mintha kiveszőfélben lenne. Nem volt az szimpatikusabb hajdanában?

– Lehetséges, de az ilyenek nem tudtak huzamosabb ideig a csúcson maradni. James Hunt például egyszer volt világbajnok a Formula–1-ben, s utána teljesen eltűnt. Egyszerűen nem tudott egy Niki Laudával huzamosabb ideig egyenrangúan versenyezni…

• …de például egy Jimmy Connors is beleesett ebbe a kategóriába, és azért ő sokáig az élmezőnyhöz tartozott…

– Abban az időben ilyen volt a tenisz. Sok volt benne a bonviván. Az ő koruk akkor kezdett letűnni, amikor megjelent John McEnroe, aki más típus volt. Utána jött Edberg, Becker, Lendl, akik igazi profik voltak, akik céltudatosan alakították a karrierjüket. Asztaliteniszeben Jónyer és Šurbek nem volt akkora tehetség, de rettenetesen munkabíróak voltak, sokat dolgoztak, ezért hosszú éveken át sikeresen voltak.

A szerb sajtó már évek óta a teniszezőinkből él, minden pislantásuknak nagy jelentőséget tulajdonítanak, figyelik minden lépésüket. Te soha nem estél ebbe a hibába, hanem szakmai oldalról próbáltad megközelíteni a teljesítményüket.

– Akkor, amikor én elkezdtem dolgozni, nálunk nem létezett igazából a bulvársajtó. A bulvársajtót, azt, hogy az érdekességek fontosabbak a tényeknél, csak külföldön ismertem meg. Londonban láthattam, mi mindent közölnek az újságok, de az még mind semmi ahhoz képest, ami most a szerbiai és a magyar bulvársajtóban van. Ez borzasztó, ez nem újságírás! Manapság e szerint mindenki lehet újságíró, összehordhat hetet-havat, kiprovokál valakiből valamit, s akkor azt meglovagolja, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényeket. Manapság mindenből bohózatot, hollywoodi szappanoperát csinálunk, sztárokat gyártunk, majd eltapossuk őket. Ezt én nem tanultam, nem láttam sose. Én inkább egy Árok Feritől tanultam, akiben a profi vonal volt az erős, az újságírásban és a fociban is. Csakúgy mint ő, én is imádom a statisztikát. Érdekes, hogy pont olyan sportágakkal kezdtem el foglalkozni a Magyar Szóban, amelyekben nagyon fontosak a számok: a pingponggal és az atlétikával. Lehet, hogy valaki szépen ugrik, vagy szépen fut, de az még nem mond semmit sem.

Most térjünk rá a kezdetekre. Nekem fixa ideám, hogy jó sportújságíró csak olyan lehet, aki előtte sportolt. Rólad tudom, hogy atlétikával kezdted, méghozzá pont egy olyan számmal, a magasugrással, ami nem épp a termetedhez illő. Szerinted is fontos a sportolói előélet?

– A bulvársajtónak nem, de minden másban fontos, hogy az adott szakterülethez, legyen az művészet, politika vagy sport, valamilyen módon kötődjön az ember. Kötelező az előtudás, mert úgy jobban megérted a dolgokat. Érdekesmód engem mindig azok a sportágak vonzottak, amelyek nem nekem valóak voltak. Magasugrás és kosárlabda. Gimiben aztán én voltam a második legalacsonyabb és legvéznább, viszont megnyertem az osztálybajnokságot súlylökésben, mert csak én tudtam a jó technikát.

A Magyar Szó-s karriered elején az számított, hogy sportoltál, vagy hogy tudtál írni?

– Nem tudom. Azt én soha nem állítottam, hogy tudok írni, viszont volt egy tanárom a gimiben, aki magyardolgozatra mindig két témát adott, egy irodalmit és egy szabad témát. Én mindig a szabad témát választottam. Tisztelem és ismerem az irodalmat, de sohasem mélyedtem bele komolyabban. Eleinte ez oda vezetett, hogy gyenge osztályzatot kaptam, de növekedő tendenciát mutatott, végül pedig ötöst írt be az illető. Akkor azt mondta a tanárom: „Maga ne legyen irodalmár, de újságíró lehet!” Nem volt ez idegen tőlem, mert már 8 éves koromban azt mondtam, sportújságíró akarok lenni, csak ezt később elfelejtettem. Apám járatta a napilapokat, azokat olvastam, meg a közvetítéseket is kísértem, apám pedig közben magyarázta a dolgokat, a neves sportolókat. Engem ez érdekelt. Megvolt tehát a megfelelő előtudásom, tudtam, hogy tudok írni, valaki meg megemlítette, hogy az újságíráshoz van hajlamom.

Konkrétan ki vett fel a Magyar Szóba?

– Teljesen véletlen volt. A zsebpénzemet tekebíráskodással kerestem, és Szántó Zoli Péterváradon megkért, hogy hozzam fel a szerkesztőségbe az eredményeket, mert ott nem volt telefon. Bevittem, s megkérdeztem: nem lenne-e itt nekem valami munka? Dehogynem, gyere vasárnaponként jelentéseket venni! És akkor ott ragadtam. 1975-ben adódott az alkalom, hogy pingpongbajnokságra menjek, mert Kubát nem ért rá. Elküldtek, megcsináltam, hétfőtől felvettek a Magyar Szóba. Egy hónappal később megbetegedett Albrecht Öcsi bácsi, elküldtek Belgrádba a kosárlabda-Eb-re, melyet meg is nyertünk. Három hónap múlva ismét Belgrádba küldtek, a röplabda-Eb-re. Szerencsével kerültem tehát be, szerencsém volt, hogy épp lebetegedtek a munkatársak, és szerencsém volt, hogy a sportesemények közel voltak.

Igen, ha a sportágaidat végignézzük, akkor azt is mondhatnánk, hogy valóban szerencsés vagy, mert rangos sportágak a tiéid. Viszont ezekhez érteni is kell, mert állítom, nem maradt három olyan újságíró ebben az országban, aki egy kicsit is ért az atlétikához. Hogyan látod a sportújságírás jövőjét?

– Az atlétikával is szerencsém volt egyébként, mert Piszár Jóska épp akkor mert el a rovatról pénzügyi igazgatónak. Tehát ez a hely is megüresedett, holott a gyülemlő sikerek révén ez a sportág is kezdett érdekes lenni 1975 táján. Visszatérve a jelenbe, manapság az újságírókat az érdekli, hogy Ivana Španović az egy rettenetesen helyes lány, és nem az, milyen a stílusa, mik az ő képességei. Sok kezdő úgy hiszi, hogy Ivana szép, s ezzel ő megérdemelte, hogy világbajnok legyen. Az rendben van, ha egy-egy ilyen újság ezzel akarja eladni a lapot, de akkor ezek az illetők ne állítsák, hogy ők sportújságírók. Ők újságnak dolgoznak, de nem újságírók. Ők spiclik, akik másnak az életében turkálnak.

Sokan az írott sajtó halálát jósolják.

– Az írott sajtó halálát akkor kezdték el jósolgatni, amikor megjelent a rádió. Amikor megjelent a tévé, akkor azt mondták, az írott sajtónak most már biztosan vége, de a rádiónak is. Most már világhálónk meg okostelefonunk is van, de az írott sajtó még mindig létezik. Még mindig rengeteg az olyan ember, aki szereti kezébe venni a lapot. Viccesen: televízióba sehogyan sem lehet becsomagolni a szalonnát!

Munkádat számos elismerés fémjelzi, nyugodtan lehet azt mondani, hogy a sportolótársadalom megbecsülte a tevékenységedet. Tudvalévő, hogy korábban egy jó sportújságírónak legalább akkora volt a megbecsültsége, mint egy sportolónak. Te ezt hogy érezted akkor?

– Számos olyan újságírót ismertem meg, Árokot, Kubátot és Albrechtet, nem beszélve Lépesről, akik legalább annyira ismertek és megbecsültek voltak, mint a legismertebb újvidéki sportolók. Én tőlük próbáltam tanulni. Sok olyan belgrádi, zágrábi, ljubljanai újságíróval beszélgettem, akinek hasonló felfogása volt, mint nekem. Sokan mondták, vigyázz, öcsi, ebből a munkából nem leszel milliomos, de elégedett leszel magaddal. Ha van visszajelzés, jó érzés, de az is jólesett, ha rámutattak arra, valamit nem jól csináltam. Manapság ez nem létezik. Nekem ezek a visszajelzések sokszor jobban estek, mint a díjak. A díjak az idő múlásával jönnek, járnak az embernek. Ha jó, ha nem jó, megkapja 20-30 év után. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy minél pontosabban, jobban írjak, minél több adattal jelenjek meg. Elmondhatom, hogy a negyven évet legalább dupla normával dolgoztam végig. Volt mit csinálni, és soha nem jutott eszembe, hogy valamit ne csináljak meg. Úgy éreztem, hogy ha a számomra érdekes adat nélkül jelenik meg a másnapi újság, az annyival gyengébb lesz.

Múltkor én is elgondolkodtam, hogy a két és fél évtized alatt hány világbajnokkal, neves sportolóval beszélgettem el. Nálad ez valószínűleg a duplája. Tudjuk azt, hogy vannak nehéz és könnyen kezelhető emberek. Nálad kik voltak ilyenek?

– Kevés olyan volt, akivel nehéz volt, de a legnehezebb beszélgetőpartner a számomra Predrag Danilović kosarazó volt. Nagyon furcsa ember, azt láttam, hogy minél előbb le akar rázni. Akkor már az NBA-pályafutása után volt, s Újvidéken találkoztam vele. Az olyan beszélgetőtársakat viszont nagyon szerettem, akiknek volt mondanivalójuk, s már az első mondatukból ki lehetett valamit húzni, ami a címbe illett. Egyébként mindig is szerettem az olyan újságírókat, akik tudtak adni jó címet, akik érezték, mi a fontos az olvasóknak. Jó volt beszélgetni Kemény Dénessel, a fiatalabbik Rátgéberrel, Kiss Gergellyel, az angol teniszedzővel, Tony Pickarddal, aki azzal nyugtatott, hogy az ő magyarja sokkal rosszabb, mint az én angolom.

A vajdasági magyar újságírók mindig kényes helyzetben voltak, hiszen a csemege még most is az, ha egy szerb és egy magyar csapat találkozik. Mennyire volt azt más megírni 30 évvel ezelőtt, mint ma?

– Kiskorom óta ismerem a mesét, mert az 50-es években évente kétszer játszott egymással Jugoszlávia és Magyarország fociválogatottja. Apámat mindig kérdezték a munkahelyen, kinek szurkol majd. A mieinknek – hangzott a válasz. Ezt tehát én már akkor tudtam, de nekem ez sohasem jelentett nagy problémát. Soha nem voltam annyira nemzetben gondolkodó, és mindig az egész világ atlaszát néztem. Nagy szurkoló sem voltam sose, s a cseh hokisoknak azért szurkoltam a szovjetek ellen, mert nekem a cseh hoki jobban tetszett. Vízilabdában, vívásban a magyarok voltak a kedvenceim, pingpongban drukkoltam ennek is, annak is. Sok sportágban meg nem tudtam különbséget tenni.

Mi a 90-es években ismerkedtünk meg, amikor már volt számítógép a szerkesztőségben, de egyre kevesebbet utazhattunk. Fájt ez neked?

– Zavart, mert akkor is voltak események, de nem volt rá pénz. Egyébként elégedett vagyok a megnézettekkel, mert voltam téli és nyári olimpián, Balkán- és földközi-tengeri játékokon, több sportágban vb-n, Eb-n. Jártam olyan kultikus helyeken, amiket mindenképpen meg szerettem volna nézni, mint a New York-i Madison Square Garden és a londoni, wimbledoni centerpálya. Ami kimaradt: életemben egyszer szerettem volna egy szakaszt végignézni a Tour de France-on. Ázsia és Afrika nem érdekelt, egyedül Dél-Amerikába, Rio de Janeiróba szerettem volna egyszer eljutni.

Ha Budapest megkapja a 2024-es olimpia rendezési jogát, te 73 éves leszel. Eljössz velünk?

– Szó sem lehet róla! 53 éves voltam, amikor az athéni olimpiát tartották, s rettenetesen nehéz volt dolgozni. A laikusok azt hiszik, hogy az egy kirándulás, közben meg halál a sportújságírónak, hiszen napi 16–18 órát dolgozik. Kilométerekre vannak egymástól a küzdőterek, ide-oda kell szaladgálni, egyszerűen nem normális. Sajnos nincs már meg bennem az az igény, hogy élőben nézzem a sportot. Annyi jó mérkőzést néztem már élőben, hogy Szerbiában, ahonnan a legjobbak elmentek, egy-egy meccs már nem tud lelkesíteni.

Mi tudjuk, de áruljuk el az olvasóknak is, hogy azért nem teszed le a pennát, továbbra is írsz a Magyar Szónak.

– Csinálom továbbra is a teniszt, meglátásom szerint még jó két évig lehet igazán érdekes ez a sportág a számunkra. Csinálom még az atlétikát és a röplabdát, a téli sportokat, és kávézgatni is fogunk hétvégenként. Írok, míg épeszű vagyok.

Árpi, az olvasók nevében is köszönöm a negyven évet, de én úgy tartom, nincs ennek még vége. Azért, mindenesetre, jó egészséget!

– Köszönöm. Visszatekintve, sok mindenben szerencsém volt, abban is, hogy egyáltalán újságíró lehettem. Az nem nagyon érdekel, milyen szinten műveltem mindezt, ezt majd az olvasó ítéli meg, de ami a legfontosabb, én úgy érzem, 41 éven át nem dolgoztam, hanem a hobbimnak éltem. Azt csináltam, amit szerettem, s nem azt, amire kényszerítettek. Minden problémát meg lehetett oldani az életemben, mert a munkát nem könnyen, hanem lelkesedéssel, élvezettel csináltam. Azért, mert a sportban mindig más minden, semmit nem tudsz előre, s ez a varázslatos benne.