Az internet „hazai” ágának sötétebb bugyraiba belemerülve, a különböző kvázi-hazafias eszméket valló internetes portálokon, szennylapok internetes oldalain rengeteg tolmácsolása van az egykori Nagy Jugoszlávia területén zajló háborúknak, illetve magának, a Varsói Szerződés országaihoz képest jóléti társadalomnak, amolyan szocialista – nyugatnak számító ország szétesésének. Ahány nemzet élt a „Vardartól a Triglavig” terjedő országban, annyiféle módon igyekeznek magyarázni saját bizonyítványukat, illetve szerepüket a kilencvenes évek vérzivatarában, legtöbb esetben a másik félre hárítva a felelősséget az egészben. Egyetlen közös szál fut ezekben az interpretációkban, hogy a velük szemben álló fél mellett, illetve helyett összeesküvés-elméleteikben a Nyugatot, az Egyesült Államokat, Sorost, s az úgynevezett háttérhatalmakat okolják az ország széttrancsírozásáért, azt állítván, hogy szánt szándékkal ugrasztották össze a térségben élő különböző nemzeteket, hogy pozíciójukat megerősítsék a térségben, illetve hogy meggyengítsék az egykori tagköztársaságok gazdaságát, s fenntartsák a bizonytalanságot a régióban.
Erre a már-már kész tényeknek vett hiedelmekre játszik rá Žiga Virc szlovén filmrendező, Houston van egy kis problémánk (Houston We Have a Problem) című fikciós dokumentumfilmje is, amelyet nemrég kezdett el vetíteni az HBO mozicsatorna is.
A film első jelenetei a hidegháború korszakába kalauzolják el a nézőket, s felidézik, amikor is a szovjetek fellövik első műholdjukat, az amerikaiak pedig, nehogy lemaradjanak a futamban, hatalmas, költségeket nem kímélő kutatásokba kezdenek. Žirc szerint Josip Broz Tito ekkor kap az alkalmon, s elrendeli, hogy a jugoszlávok is indítsák el saját űrprogramjukat. Kiváló hazai tudósokból összeállítanak egy kiváló kutatócsapatot, s az egyik horvátországi hegy gyomrában elkezdik fejleszteni a saját űrrakétájukat. Az óceán túloldalán lévő amerikaiak persze megneszelik, hogy amíg náluk az egyik kudarc a másikat követi, addig egy kis szocialista ország mekkora lépéseket tett az űrkutatás terén, viszont kellő anyagiak hiányában sehogy sem tudják befejezni rakétájukat. Ezért visszautasíthatatlan ajánlatot tesznek Jugoszlávia vezetőjének, s 50 milliárd dollárért hajlandóak megvásárolni a jugoszlávok kutatásait. Tito persze kap az ajánlaton, s titokban az amerikaiak rendelkezésre bocsájtja a tervrajzokkal, a kutatások eredményeivel és a jugoszláv (z)űrprogramon résztvevő tudósokkal együtt a félkész rakétát. Az egésszel csupán egyetlen egy gond van: fabatkát sem ér az egész. Az amerikaiak viszont csupán akkorra kapcsolnak, mire Tito a pénz jó részét elkölti az ország felvirágoztatására, és a szociális béke megvásárlására. Az amerikaiak persze nem nyugodnak bele ebbe, hanem igencsak kitartóan, több évtizeden keresztül igyekeznek visszaszerezni a pénzüket. Először békés úton: Példának okán akkoriban az évszázad üzletének kikiáltott Yugo személygépkocsik Amerikába történő behozatalán, miután pedig ez megbukott, akkor az ország szétrombolása, illetve Szerbia bombázása révén.
Virc annyira mesterien fűzi össze a régi archív felvételeket az utánaforgatott, fekete-fehér, régi filmhíradókat felidéző jelenetekkel, hogy a film elején az ember még képes is elhinni az egészet, s az az érzése támad, hogy valamelyik népszerű-tudományos kábelcsatorna (Discovery Chanell, National Geographic), nem egyszer, hasonló módon fiktív dokuját nézi. A rend kedvéért egy magánéleti szálat is bevon az alkotásba, s egy, egykoron, az ügy kedvéért halottnak nyilvánított „jugoszláv tudósnak”, a lányával történő találkozását is bemutatja, s persze, ahogyan a fentiekben megnevezett info-taintment csatornákon szokás, állítólagos szakértőket, a titói Jugoszlávia hírszerzésében dolgozó ügynökök vallomásait is felvonultatja a hihetőség kedvéért. Így a napi összeesküvés-elmélet adagja nélkül tehetetlen átlagos tévénéző akár még valós tényként is elhiheti a filmben összehordott rengeteg zöldséget. Pedig Žiga Virc filmjével véletlenül sem egy újabb csontot szándékozik vetni a konteókban hívő személyek elé, hanem azt, hogy filmjének megtekintése után azon merengjünk el, hogy miért is hiszünk el minden, a média által felkínált megtévesztő információt és összeesküvés-elméletet, vagyis ahogyan Slavoj Žižek szlovén író, szociológus, pszichoanalitikus, filozófus, a poszt-lacaniánus elmélet egyik legjelentősebb képviselője fogalmaz a „dokumentumfilm” zárójelenetében: „Még ha minden hamis is, ez a hamisság sokat mond arról a közösségről, amelyben mindannyian élünk”.
