2024. április 26., péntek

Kifogyhatatlan kíváncsiság és alázat

Mihályi Katalin a Magyar Szó szerkesztője Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült

Kevés olyan kollégát ismerek, aki napilapnál – amit mindenki taposómalomnak hív – 20–25 év után is ugyanolyan lelkesedéssel  dolgozik, mint Kati kolléganőm. Persze, sok-sok év után is sokan fellángolunk még, ki hosszabb, ki rövidebb időre, hiszen az igazi újságírót izgatja a téma, de Mihályi Katalin, a Magyar Szó művelődési rovatának szerkesztője ma éppolyan lelkesedéssel ír, szerkeszt, mint évtizedekkel ezelőtt. Azt látom, hogy nemcsak annak örül, ha egy esemény, egy hír bekerül a lapba, hanem magának a jó koncertnek, egy jó színházi előadásnak, a gyerekek szavalóversenyének, egy diák vagy színész sikerének is. Annak, hogy kiváló emberek remek dolgokat írnak, szerveznek, rajzolnak …

Szerkesztői, újságírói és közéleti tevékenységéért kapott kolléganőnk magyar állami kitüntetést

Szerkesztői, újságírói és közéleti tevékenységéért kapott kolléganőnk magyar állami kitüntetést

Katit mi egymás között csak két lábon járó telefonkönyvnek hívjuk. Ámulatba ejtő memóriája van. Őt ugyanúgy fel lehet „lapozni”, akár  egykor a telefonkönyvet. Több évtizedes eseményekre, történésekre is emlékszik. Időnként zavarba ejtő, mi mindet őriz emlékezetében. És munkabírása is bámulatos: nem kíméli magát, ha kell, napokig kutat egyetlen adat vagy fotó után. Naponta van sikerélménye, mert munkáját rendkívül szereti, és minden megszerkesztet oldalnak, elkészült kéziratnak tud örülni. Kati az újságírásnak él. Hogy hogyan futja idejéből, hogy mindeközben az Aracs folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Forum könyvkiadó igazgatóbizottságának a tagja és vezeti a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületet, nem tudom.  

Hogyan sodródtál az újságírás felé?

-Első osztályos koromtól tanítónő szerettem volna lenni, mert izgalmas dolognak tartom, hogy a gyerekeknek ismereteket nyújt az élet legkülönbözőbb területeiről, bevezeti őket a különböző tudományágak alapjaiba, gondolkodásra serkenti őket. Magyarkanizsán nagyon jó pedagógusaink voltak. Felsőben is annyi minden érdekelt, izgatott, hogy két szakcsoportra lehetett csak járni, én mégis hat csoport munkájában vettem részt. Közben rengeteget olvastam, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a kanizsai amatőrszínház minden előadásán ott voltunk osztálytársaimmal. Végül nem lettem tanítónő, később a szociológia, filozófia jobban érdekelt. Törökkanizsán, Oroszlámoson és Kereszttúron tanítottam történelmet határozott időre, amikor a Magyar Szó egyik szerdai számában olvastam, hogy a Magyar Szó újságíró-gyakornokot keres. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy újságíró is lehetnék, bár mindennap olvastam az újságot. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. Tízen pályáztunk az újvidéki szerkesztőségbe, kettőnket vettek fel. Örülök, hogy így történt.

Ha visszaemlékszel, mi volt a kezdetekben a legnehezebb? Amikor te a pályára léptél az újvidéki szerkesztőségben 100-an voltunk …

Mindenki az újvidéki rovatra került, ahol először kishíreket írtunk, Bozsóki Ernő szerkesztő és Márton Júlia lektornő nagy türelemmel foglalkozott velünk. Mekkora szó volt, amikor a belpolitikai rovaton valakinek megjelenhetett írása! Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor a vasárnapi szerkesztő közlésre alkalmasnak találta az egyik írásomat! Rengeteg újvidéki gyárban jártam újságíróként, a helyi közösségek ülésein a lakosok elmondták panaszaikat, utánajártunk ezeknek a gondoknak, későbbi szerkesztőnk, Erdősi Loc Valéria kitalálta, közművesítési illetékesek vendégeskednek a rovaton, és válaszolnak az olvasók telefonos kérdéseire, a megadott időpontban 4-5 olvasó betelefonált, az illetékes válaszait lejegyeztük, ez meg is jelent a lapban, hisz közérdekű témákról volt szó. Ha telefonáltak, hogy baleset történt valahol a városban, fotóssal a helyszínre siettünk, első alkalommal nem volt könnyű feldolgozni, amikor a három holttestet épp akkor takarták le fehér lepedővel, de az idősebb kollégák úgy voltak vele, a fiataloknak ezt is meg kell szokniuk, ez is az újságírói munka része. Közben az újságírói munkával párhuzamosan tanítottam az újvidéki Svetozar Marković pedagógiai középiskolában, úgyhogy emiatt a művelődési rovatra kerültem. Te lettél a főnököm. Micsoda csapat volt! Kabók Erika, Pilcz Keceli Klára, Náray Éva, Bartuc Gabriella, Turi Tibor, Scherer Lenke, Sinkovits Péter. Mindenkinek megvolt a szakterülete. Először lebénultam, hogy micsoda erős gárdába kerültem, hogy kerülök én ide, közéjük, de rengeteget segítettetek. Jó iskola volt,

Melyik területet érzed a magadénak?

– Aki ismer, azt mondja, hogy az oktatást. A jó tanár olvasásra serkenti a diákot, arra ösztönzi, hogy eljárjon irodalmi estekre, színházba, elviszi kiállításokra, arra biztatja, menjen el komolyzenei hangversenyekre, a jó tanár segít a diáknak felfedezni önmagában az írói, színészi tehetséget.

A szerkesztőségben már legendássá vált, hogy a Kati minden nevet beprésel az oldalra, minden versmondó, vagy rajzverseny győztese neked nagyon fontos. Kivételes alázattal viszonyulsz minden témához. Jól látom?

Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a kitüntetést

Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a kitüntetést

– Meg kell becsülni azt, hogy egy gyerek ahelyett, hogy hosszú órákon át a Facebookon „múlatja az időt”, inkább verset mond vagy verset ír, rajzol, illetve matematika-, fizikaversenyen vesz részt. Azáltal is biztatni kell, aki valamiben kiemelkedő teljesítményt mutat fel, hogy neve megjelenik az újságban. Izgalmas, hogy részesei lehettünk akár ily módon is annak, hogy mai tehetséges ifjú irodalmáraink, képzőművészeink első sikeres próbálkozásainak, eredményeinek ily módon is tanúi, illetve lejegyzői lehettünk. Soha nem felejtem el, amikor a tizenéves Lajkó Félixszel a Tarka Világ számára készítettem interjút, és a szerkesztőségben végtelen gyöngédséggel csomagolta ki első komoly hegedűjét a törülközőből, amellyel minden kis ütéstől, karcolástól védte. Megtiszteltetés hírt adni arról, ha Urbán András a régió valamely jelentős színházi fesztiválján rendezésével díjat kap, ha a Desiré fesztivál révén a régió legizgalmasabb előadásai jönnek el Szabadkára, ha David Albahari Lovas Ildikót Zágrábba irodalmi beszélgetés-sorozatra hívja meg, mert fordításban megjelent műveit olvasta, ha Sándor Zoltán novellája Gion-díjas, ha Csík Mónika megzenésített verseivel budapesti zenészekkel turnézik, ha a kanizsai dzsesszfesztiválon a világ élvonalbeli művészei léptek fel az elmúlt bő két évtizedben, ha Penovác Endre festményei elismerést keltenek, szinte szenzációszámba mennek a világ más részein. Ugyanilyen fontos dolog hírt adni arról is, ha a felnőttek egyetemi tanulmányaik, napi munkájuk mellett estéiket a Csáth Géza Művészetbaráti Kör, a néptánccsoport vagy az amatőr színjátszó csoport próbáin töltik, és ezzel közönség elé is lépnek, vagy ha visszakerül eredeti helyére a 200 éve emelt Szentháromság-szobor. Persze, az újságoldalak nincsenek gumiból, a munkatársak száma és munkabírása korlátozott, tehát sokszor elégedetlenséget szül, hogy nem mindennel tudunk annyit és olyan terjedelemben foglalkozni, mint ahogyan kellene.

Szerkesztőként a te gyermeked az Üveggolyó, a Magyar Szó legfiatalabb művelődési melléklete. Te dolgoztad ki a koncepcióját. Miért láttad szükségesnek, hogy a Kilátó mellett legyen még egy művelődési melléklet, milyen igény hozta ezt létre?

– Amikor 2006-ban a művelődési rovat szerkesztője lettem, azzal szembesültem, hogy kevés a napi egy oldal, ha mindennel foglalkozni szeretnénk, amire az olvasók részéről igény mutatkozik, amit érdemes behozni a lapba, terjedelmesebb írásokra kevés a rendelkezésre álló tér. Állandóan siránkoztam, és Kókai Péter akkori főszerkesztő felajánlotta, hogy a hétfői lapszám terjedelmét 4 oldallal meg lehetne növelni. Az Üveggolyó név József Attila verssorából ered: A távolságot, mint üveg golyót, megkapod. Ez azt is jelzi, hogy a klasszikus művelődési témák határainak tágítására is szolgál ez a melléklet. Azóta Gruik Ibolya kolléganőm szerkeszti, nagyon jó az együttműködésünk, a hétfői újságban mindig az Üveggolyót olvasom el először.

Újságíróként, az utóbbi 10 évben pedig szerkesztőként is nagyon sokat írtál. Melyek azok az írások, interjúk, amelyeknek az elkészítése neked valami miatt fontosak?

– Faludy György a halála előtt egy-két évvel járt Szabadkán, megtapasztaltam, milyen az, amikor egy tűt sem lehet leejteni egy helyiségben, annyian összegyűltünk. Éjjel fél tizenkettőig dedikált, hárman, újságírók vártunk rá, egy-egy kérdést tehettünk fel, végtelenül boldog voltam, hogy megszólaltathatom, de Somlyó György költőt is említhetném, vagy azt, hogy sajnos végigkísérhettem, a kilencvenes évek elején hogyan szűnt meg Verbászon a magyar nyelvű általános iskolai oktatás, máig megmaradt bennem, mennyire betemetett a tehetetlenség érzése, illetve szintén a kilencvenes évek elején – habár újságíróként foglalkoztam a témával – én is odaültem ülősztrájkolni, mert Újvidéken az egészségügyi középiskolában az igazságtalan rangsorolás miatt nem nyílhatott meg a magyar fodrászosztály. A szabadkai színházépület bontása előtt – ez könnyen dokumentálható – túlsúlyban voltak azok a megjelent írások, amelyek a bontás ellen, a túlméretezett épület emelése ellen szóltak. Nagyon büszke voltam, hogy Pálinkás Józseffel, amikor megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé, elsőként készítettem interjút.

A színészektől azt szokták kérdezni, mi a szerepálmuk. Neked van-e olyan téma, olyan személy amiről/akiről írni szeretnél, s eddig még nem jött össze?

 – Törőcsik Mari színésznővel szívesen beszélgetnék, vagy Mira Adanja Polak belgrádi újságírónővel. Talán egyszer összejön. Egyébként, a tehetséges fiatalok bemutatását tartom fontosnak, de szeretnék olyan emberekről írni, akiknek volt ereje a kilátástalan élethelyzetből felkapaszkodni, akik felkarolják az idős, magányos, beteg embereket.

Nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztőként nagyon sokakat tanítasz. Aki ismer, tudja, hogy halk szavú vagy, de következetes. Szerinted mi az újságírás ábécéje, te mit követelsz meg a fiataloktól?

–  Nem véletlenül említettem az elején, hogy persze, mindenki államfőkkel, Kossuth-díjas színésznővel szeretne interjút készíteni, de a hír, a rövid információ megírásával kell kezdeni a pályát. Az, hogy az írásban szereplő adatok – például nevek – pontosak legyenek, alapkövetelmény. Ezt a szakmát nem lehet meghatározott hivatalnoki munkaidőben művelni – főképp a művelődési újságírónak –, az ember a nap 24 órájában újságíró, ha tévét néz, újságot, könyvet olvas, az utcán sétál, ha a nagybevásárlást végzi.

Kiből lesz, lehet jó újságíró? Mi kell ahhoz, hogy valaki azt mondhassa magáról, hogy újságíró?

– Élet- és szakmai tapasztalat, odaadás, elhivatottság. Akinek például az oktatás a szakterülete, elképzelhetetlen, hogy ne kísérje figyelemmel az előírásokat, rendeleteket, az újdonságokat, ne értesüljön a problémákról, ne beszélgessen az illetékesekkel, a pedagógusokkal, szülőkkel, sőt a gyerekekkel is. Ez természetesen a gazdaságra, mezőgazdaságra is érvényes, hogy a rendeleteket, újdonságokat figyelemmel kell kísérni, az illetékesekkel, érintettekkel beszélgetni kell.

Megkockáztatom, hogy nagyon kevesen vagyunk a környezetedben, akinek akkora kapcsolati tőkéje lenne, mint neked. Szerintem enélkül sem lehet valaki jó újságíró. Te ezt hogyan csináltad, csinálod? Nyilván ápolod ezeket a kapcsolatokat.

–  A 29 év alatt rengeteg egész napos oktatási, irodalmi, tudományos tanácskozást ültem végig, egyetlen percét sem bánom, rengetegszer kigyalogoltam a város széli iskolákba, mert sok-sok embert megismertem, rengeteget beszélgettem, és ők is értékelik, hogy az újságíró a legnagyobb kincsét, az idejét – mert mindannyiunk számára az idő a legnagyobb kincs – nem sajnálta, a tudósítás, az interjú megjelent a lapban. Jobban szeretek személyesen beszélgetni, mint telefoninterjút készíteni. A múltkor döbbentem rá, hogy amikor a Kosztolányi-napok szervezőbizottsága a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium falára az emléktábla elhelyezését tervezte, újságíróként végigültem minden megbeszélésüket, és ma már csak én vagyok az élők sorában. Persze, az újságírói munka mellett sok mást is csináltam: az Újvidéki Diáksegélyező Egyesület egyik alapítója voltam, a Kosztolányi Irodalmi Tábor egyik szervezője évekig, első évben 160 vajdasági diák gyűlt össze, Mirnics Zsuzsával a kilencvenes évek közepétől tíz évig Jó Pajtás-foglakozásokat szerveztünk, rengeteg pedagógust, gyereket ismertem meg akkor is, most a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületben – amelynek elnöke vagyok – megmelegszik a szívem tájéka, amikor a citerás gyerekek szombat délután próbálnak.

Ez egy ünnepi interjú, mindenképpen meg kell kérdeznem, hogyan fogadtad a hírt, hogy magyar állami kitüntetést kaptál?

– Köszönettel, nagy elismerésként élem meg. Emellett tényleg úgy érzem, ez a munkatársaimnak is szól, hisz bármit is csinálok, legyen az újságírás/szerkesztés, vagy más tevékenység, az mind csapatmunka, és én egy csavar vagyok a gépezetben.