Sajátos, ámde jól jövedelmező, és egyre gyorsabban növekvő globális üzletággá válik lassan a gazdag külföldiek becsábítása, illetve betelepítése egy-egy országba. Az ügyet kormányok vagy megbízottaik intézik meghatározott összegért, amit az érkezőktől kérnek el. Persze csak azokat fogadják be, akik a pénzügyi-gazdasági előírások mellett a biztonsági feltételeknek is megfelelnek.
A pénzért cserébe – tartós vagy ideiglenes – tartózkodási és letelepedési engedélyt biztosítanak az érintetteknek. Rendszerint jól szituált, sőt gyakran gazdag embereknek, akik néhol egymillió eurónál is többet fizetnek (fejenként) a fogadó országnak. Másutt kevesebbel is beérik a kormányok, amelyek így évente összesen több milliárd euró bevételhez jutnak.
Az uniós társállamok (mármint azok, amelyek ilyen lehetőséget kínálnak a külföldieknek), valamint az Egyesült Államok és Kanada a legkeresettebbek közé tartoznak. Az utóbbi két ország régóta működtet letelepedési programokat. Az EU-ban az elmúlt években (a 2008-as válság hatására) virágzott fel az „üzlet”. Az érdeklődés folyamatos. Elsősorban a harmadik világbeli pénzes emberek körében, akik az Unióba betelepedve olyan országokba is eljuthatnak, ahova egyébként talán be sem engednék őket.
Egyre népszerűbbek a kisebb EU-tagállamok, amelyek már-már egymással versengenek abban, hogy melyikük biztosít kedvezőbb feltételeket. A legvonzóbbak természetesen a schengeni országok, és azok, amelyek nem kérnek horribilis összeget a letelepedésért, esetleg kevésbé szigorú feltételekhez kötik az engedélyeket.
Az uniós letelepedés iránt egyre több afrikai, arab, kínai, közép-ázsiai, orosz és ukrán érdeklődik. Főként gazdagok, így nem okoz számukra gondot a kért összeg kifizetése, a befektetés megvalósítása.
Az európai országok között vannak engedékenyebbek, olcsóbbak, de nagyon szigorúak is. Franciaország az utóbbiak közé tartozik. Itt csaknem tízmillió euró a „belépő”, vagyis ekkora értékű befektetést kell eszközölni ahhoz, hogy az EU-n kívüli jelentkező letelepedési engedélyt kaphasson.
A franciák nincsenek egyedül a pénzért, illetve a befektetésért kínált letelepedési engedélyek kiadásával. Hasonló megoldást dolgozott ki Bulgária, Ciprus, Görögország, Írország, Lettország, Málta, Magyarország, Nagy-Britannia, Portugália és Spanyolország is. Az árak nagyon eltérőek, de messze elmaradnak a francia tarifától.
A portugál bevándorlási törvény értelmében a tartózkodási engedélyért cserébe legalább 400 ezer eurót kell befektetni az ország építőiparába. Ez lényegében helyi ingatlan vásárlását jelenti. Írországban ennél is többet kell letenni, ha valaki – befektetés fejében – akar „papírokhoz” jutni. Legkevesebb félmillió eurót kell ingatlanra költenie annak, aki ilyen módon telepedne le az országban. A nem Schengen-tag Bulgária is félmillió euró értékű beruházást követel.
Az euróövezeti válságfészekként ismert Görögország azonban beéri 250 ezer euróval. Spanyolország még szerényebb. Madrid már évek óta megadja a letelepedési engedélyt mindazoknak a harmadik országból érkezőknek, akik legalább 160 ezer euró értékben vásárolnak ingatlant az országban, azaz ennyi pénzt fektetnek be szinte érkezéskor.
Akad még olcsóbb hely is: Lettország, ahol potom 35 ezer eurót kérnek. Azt nem tudni, hogy a balti állam miért adja „csökkentett” áron az engedélyt, de az érdeklődőket ez nem is érdekli.
Magyarország szintén kuriózum. Nem az ár miatt, sokkal inkább azért, mert itt nem befektetni kell (250 ezer eurót) az Unión kívülről érkező letelepülőknek, hanem kamatozó magyar államkötvényt kell vásárolni, és azt legalább öt évig megtartani.
A Nemzetközi Valutaalap és több szervezet szerint a letelepedés pénzzel történő megváltása nincs egészen rendjén. A lassan iparággá terebélyesedő műveletről ugyanis azt tartják, hogy egyre kevésbé átlátható, sőt globális biztonsági kihívást jelent.
