2024. április 26., péntek

Sporttal az élhetőbb öregkorért

A 74 éves Priboj Istvánnal, a hosszútávúszó-versenyek egyik legsikeresebb résztvevőjével

Mostanság divat lett az egészséges életmód, a testmozgás, a sportolás fontosságáról beszélni, felhívni az ezzel kapcsolatos tényezőkre, igazságokra, tévhitekre az emberek figyelmét, mégis azt láthatjuk, hogy az utcák teli vannak elhízott felnőttekkel és fiatalokkal, hogy az öregek nagy része betegeskedik, orvosról orvosra jár. Valószínűleg vajmi keveset fogadunk meg a tanácsokból, nem hallgatunk sem magunkra, sem mások intő szavára, hanem továbbra is lustán, mozgásmentesen élünk, míg el nem jutunk odáig, hogy már szuszogni is alig bírunk.

A fenti gondolatok már jó ideje motoszkálnak bennem, gondoltam is, hogy jó lenne foglalkozni a témával, de csak halogattam. Az olimpia végeztével azonban úgy döntöttünk, hogy felkeressük a szabadkai Priboj Istvánt, a hosszútávúszó-versenyek egyik legsikeresebb résztvevőjét, aki az úszóidény során mind a 14 maratoni úszást megnyerte, amelyen elindult. Mindezt 74 évesen, a 70–74 évesek mezőnyében érte el, tehát éppen kapóra jött, hogy egy öregkorában is rendkívül fitt és erőtől duzzadó férfival találkozom, a majd negyven évet testnevelő tanárként dolgozó veterán sportoló pedig a cinkosom volt abban, hogy ez az írás ne is annyira az ő eredményeiről szóljon, hanem arról, hogy igenis lehet idősen is minőségi életet élni, hogy a minél korábban elkezdett rendszeres sportolás öregkorban fizetődik ki igazán. Azok számára sincs sose késő, akiknek az életében nem a sportolás volt a prioritás, hiszen a testmozgást bármikor el lehet kezdeni, az időseknek a hamisítatlan sportpolihisztor leginkább az úszást ajánlja, hiszen nagyon jól átmozgatja az embert, miközben kevés benne a kockázat, nem terhel meg túlzottan egyetlen testrészt vagy szervet sem.

Az úszás igazi gyermekkori szerelem az életében?

– Igen, gyerekkoromban kezdtem el úszni. Tulajdonképpen igazi sportcsalád a miénk, hiszen édesapám valamikor futballbíró volt, mi hárman a fivéreimmel mindannyian testnevelő tanárként dolgoztuk végig az életünket. Nagyon szeretem az úszást, mindig is szerettem, voltam serdülő vajdasági és szerbiai bajnok, illetve országos negyedik is. Belekóstoltam jó sok sportágba, amit Szabadkán ki lehetett próbálni, vízipólóztam, jéghokiztam, kézilabdáztam, úsztam, birkóztam, szertornáztam, súlyt emeltem. Elsős elemista korom óta úszó vagyok, és amíg csak tehetem, az is leszek.

Később is maradt a sport mellett, sőt oktatta is mindenféle válfaját, hiszen testnevelő tanárként dolgozott végig csaknem négy évtizedet. Hogyan emlékszik vissza az iskolában töltött emberöltőre?

– Nem is volt kérdés, hogy követem két bátyám példáját, testnevelő tanár lett belőlem is. Nagyon sok gyereket megtanítottam úszni, síelni meg korcsolyázni is, mert vittem őket mindenfelé, még a stadionba is. Az én mottóm, hogy a sportolás időben és pénzben is sokba kerül, de az orvos és az orvoslás még többe. Tanárkodásom idején a diákjaim mindig afféle példaképként tekintettek rám, mert soha semmi olyat nem kértem tőlük, amit ne tudtam volna bemutatni. Legtöbbet a közgazdasági középiskolában tanítottam, sajnos leginkább elég rossz körülmények között, hiszen a fölszereltséggel mindig voltak gondok – azóta tudtommal tovább romlott a helyzet, már tornaterme sincs az iskolának. Több mint tíz éve nyugdíjas vagyok már, de még mindig szívesen futok össze az egykori diákjaimmal, és nincs is miért szégyenkeznem előttük, elvégre most is erős és egészséges vagyok, örülök az életnek, vannak még terveim. A sportolás és a rekreáció nem múlik el nyomtalanul, idősebb korban kifizetődik. Szívesen túráznék, utaznék bármivel szinte bárhová, az azonban, aki beteg, sajnos azt nézi, hogy a nyugdíja fussa gyógyszerre. Én nem orvosságra költöm, hanem sokkal érdekesebb dolgokra.

A sok munkára való hivatkozás csak kifogás

• A tanárkodás mellett jutott ideje a különféle sportrendezvényeken való bíráskodásra is.

– Igen, nemzetközi jégkorongbíró is voltam, az 1984-es szarajevói olimpián is bíráskodtam. Emellett az egykori Jugoszláviában nyaranta úszóversenyeken is vállaltam ilyen szerepet, illetve országos első és másodosztályú vízilabdameccseket is vezettem egy időben. Összejártam az egész Jugoszláviát, minden héten utaztam valahová.

Sokszor sokfelé hallani a közhelyszerű magyarázatot, hogy az emberek nem érnek rá a sok elfoglaltság mellett, ezért nem sportolnak. Ön szerint nincs így?

– Nekem szerencsém volt, mert olyan munkakörben dolgoztam, hogy tudtam magammal is foglalkozni. Naponta többször is leizzadtam a tornaórákon, míg sok felnőtt soha semmi testmozgást nem végez. Ez a sok munkára való hivatkozás csak kifogás.

Az mindegy, hogy mit sportol az ember?

– Mindegy, milyen sportágat, de valamilyen testmozgást végeznie kellene mindenkinek, aki csak teheti. A sport nemesíti, erősíti az embert, idősebb korban viszont talán az úszás a legegészségesebb, mert nem terhel meg nagyon egyetlenegy testrészt vagy szervet sem, kevés benne a kockázat, ellenben nagyon hosszú ideig művelhető. Olvastam valahol, hogy mekkora szenzáció volt, hogy egy 104 éves asszony leúszott másfél kilométert, igaz, egy óra alatt, de megcsinálta, amivel be is került a Guinness-rekordok könyvébe. Remélem, én is vízben leszek még olyan idősen.

A legfontosabb: foglalkozz magaddal!

• Továbbra is rendkívül aktív, amikor csak lehet, versenyekre jár. Ez az idény mennyire volt sikeres, gyűltek-e az érmek?

– Amikor a közelben valahol versenyt rendeznek a szeniorok számára, mindig igyekszem ott lenni. Formában is vagyok, heti háromszor még mindig lemegyek az uszodába – kétszer itt, Szabadkán, egyszer Mórahalmon úszok –, éves szinten biztosan megvan a napi egy kilométer tempózás, hiszen ha vízbe szállok, két kilométert legalább megteszek, kevesebbért nem érdemes összevizeznem magam. Már egy ideje a rövidtávokról áttértem a hosszútávúszásra, mert az kevésbé viseli meg a szervezetet, viszont ebben az ágazatban is sikeresnek mondhatom magam. Idén 14 maratont úsztam le, a saját korosztályomban, a 70–74 évesek között mindannyiszor aranyérmes lettem. Sajnos, nem vagyunk már túl sokan, hat-hét-nyolc versenyző, mert a legtöbben már vagy felhagytak az úszással, vagy a mennyei vizeket szelik. Az első idei verseny Zomborban a csatornán volt, majd Pannónián egy kis tóban úsztunk, de jártam Óbecsén, Nagybecskereken, Topolyán, Velebiten, a kanizsai maratonon, az Ada–Mohol közti versenyen, a Krivaján. Akadt versenyünk a Száván is, Belgrádban, illetve Mitrovicán is megfordultunk. Novi Pazarba már nem mentem le, mert messze van, és mindent magamnak kell finanszíroznom, az utat, a részvételi díjakat is. Az utolsó, évzáró versenyt Bezdánban rendezték meg, gyönyörű serlegeket, díjakat osztottak ki. A Spartacus veteránjaihoz csatlakozhat nyugodtan bárki, csak el kell járni hetente háromszor az uszodába. Nincsenek mindenkinek olyan ambíciói, hogy mindig nyerni szeretne, mint én, de ez nem is baj. Nem muszáj ezt versenyszerűen csinálni, rekreatívan is lehet. Úszni kell, hogy utána frissen, jó étvággyal menjen haza az ember, és egészségeset aludjon.

A diákjaiba is igyekezett belenevelni a sport, a testmozgás szeretetét. Milyen érvekkel próbálta meggyőzni őket az igazáról?

– A diákjaim közül mindig mindenki megkapta azt a jegyet, amire szüksége volt, de mindig mondtam nekik, hogy nem a jegyek miatt kell testnevelésórára járni, hanem hogy egy fokozattal, egy lépcsőfokkal följebb kerüljenek az egészségápolás és az ügyesség terén. A legfontosabb: foglalkozz magaddal! Volt olyan diákom is, aki kétbalkezes volt, de csinálta a hasizomgyakorlatokat, mert ahhoz csak kitartás kellett. Évekkel később, amikor már egyetemista volt, és találkoztunk, mondta is, hogy ő még mindig csinálja az általam mutatott gyakorlatokat, és ezáltal szép, kifejlett izomzatú férfi lett belőle.

Sokat tapasztalt tanárként hogyan látja az iskolai sport helyzetét?

– Borzalmas állapotok uralkodnak, mert ugyan úszómedencéje talán nem lehet minden iskolának, mint sok helyütt külföldön, de tornaterme azért lehetne. Mindenütt sokkal többet áldoznak a gyerekek testnevelésére. Az erre fordított figyelem hiányának egyenes következménye, hogy a felnőttek nagy része a legalapvetőbb fizikai kondícióval sem rendelkezik.