Óriási hullámokat vertek a vízilabdázó Andrija Prlainović szavai, akit a megnyert olimpiai aranyérem után közvetlenül nem ragadott el a győzelmi hév, hanem az euforikus nyilatkozatok helyett azt említette meg, hogy ez az aranyérem nem rendszerbeni munka eredménye, magyarul, az államnak semmi köze hozzá.
Az újságírók természetesen meglovagolták a kiváló játékos állításait, csak legtöbbjük rosszul végezte a dolgát, mert az egész egy olyan játszma lett, hogy ki van Vučićék mellett, és ki ellene. Ebbe a már-már unalmas játékba akarták táncra hívni a sportolókat, s így történt meg az, hogy például Davor Štefanek és Ivana Španović pozitívan nyilatkozott a felkészülési időszak feltételeiről, de a távolugrónő gyorsan le is zárta a témát, mert érezte, hogy a média egyrészt rossz mederbe terelte a témát, másrészt pedig a most ünnepelt sportolóink könnyen áldozatokká eshettek volna ebben a manipulatív hadonászásban.
Természetesen megszólalt a politikum is, hiszen tény, hogy a különböző ösztöndíjakkal és juttatásokkal valóban az előzőektől eltérően szinte ideális feltételeket nyújtott több olimpiára készülő sportolónak, az állam a lehetőségeihez mérten igen méltó pénzjuttatásban részesítette az érmes olimpikonokat és edzőiket, s egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy nálunk nemcsak az olimpiai, hanem a világ- és Európa-bajnoki éremért is életjáradék dukál, amivel egy életre bebiztosítják legjobb sportolóinkat. Ilyen gesztust csak nagyon kevés országban gyakorol a hatalom, s a jövőben sem kell megkérdőjelezni a „sportnyugdíj” jogosultságát, hiszen nem lesz ennek az országnak annyi legjobbja, hogy ne győzze fizetni. Vannak természetesen országok, amelyekben a bőség szarujából gazdagabban jutalmazták meg az érmeseket, így például Magyarországon az olimpiai bajnoki címért 35 millió forint dukált (a szerb sportolók 45 ezer eurót kaptak ezért, csapatsportágban pedig 40 ezret), de van olyan gazdag ország is, így például Nagy-Britannia, amely szerint magában az olimpiai aranyérem akkora dicsőség egy sportolónak, hogy az elég is. Igen ám! Hozzá kell tenni viszont azt az adatot, hogy például csak a brit kerékpárosok 230 millió fontot kaptak a négyéves felkészülési időszakra, s ez annyi pénz, hogy az angolok akár aranyból készült kerékpárokon is tekerhettek volna Rióban, ráadásul, a szigetországban nem ez az egyetlen olyan sportág, amely ekkora összegeket kapott!
Mi is áll akkor Prlainović szavai mögött? Véleményem szerint a sport, a sportág féltése. Mert vegyük csak alapul a vízilabdát, amelyben Szerbia jelenleg valóban egyeduralkodó a világon. Az elmúlt évek során a honi szövetségben teljes káosz uralkodott, s lasszóval kellett keresni egy olyan megfelelő embert, aki az elnöki posztot elfogadja. Az igazgatóbizottság elnöke jelenleg Milorad Krivokapić, a testület felét pedig a gazdaságból jött emberek alkotják, sajnos azonban mindez nem elég, hogy ez a szövetség, maga a sportág normálisan működjön, s erről hosszú történeteket mesélhetnének a sportágban tevékenykedő szakemberek. Tény az, hogy az ország legtöbb klubja a szó szoros értelmében a csőd előtt áll, s e tekintetben még a hatalmas Partizan és C. zvezda sem kivétel. A három férfi kiírásból évről évre kiválik több klub is, mert még a ligaküzdelmek költségeit sem tudják elviselni, a szövetség rossz politikája miatt pedig már alig nevel valaki utánpótlást, mert az elmúlt években olcsóbb volt Belgrádból venni egy fél csapatot, mint évekig, évtizedekig nevelgetni, utaztatni a fiatalokat. Nagyon kevés klub tud immár saját nevelésű játékosokkal kiállni, de azokat sem segítik, mert a szövetség az államtól kapott pénzt bürokratikus módon elherdálja, s csak a legszűkebb csoportok élnek busásan belőle (naná, hogy fővárosiak!). A szerb vízilabda egy szerencséje, hogy van egy Partiztan-iskola, amelybe bekerülni nem olcsó, de presztízsértékű, s ha azt valaki végig csinálja, szinte mérget vehet rá, hogy a világon jegyzett pólós lesz belőle. Itt kell megemlíteni például a Zentát (de részben lehetne még Szabadkát, Óbecsét, Zombort vagy Nagykikindát… is), ahol a csapat színtisztán a helyiekből tevődik össze, úgy a lányoknál, mint a fiúknál, több nemzedéket versenyeztet, de olyan rossz feltételek között edz, hogy azt már külföldről is megcsodálták. A volt polgármester-helyettes viszont nem javított ezen, hanem egy elhamarkodott és buta rendelettel csak megnehezítette a klub dolgát. A klub életben tartja a leánycsapatot is, de a szövetségből valaki (nem lehetett kideríteni, kiről van szó!) csak a belgrádi címvédő érdekeit tartja szem előtt, s évről évre megnehezítik a zentaiak dolgát, ellehetetlenítik a munkájukat, s a hagyományos nemzetközi tornáját is már csak a lokális önkormányzat támogatja egy kis aprópénzzel.
S, ha már Zentánál tartunk, akkor nem szabad elfeledni, hogy jelenleg az asztaliteniszező klub 11 neveltje játszik az ország más klubjaiban (vannak külföldön is!), mert anyaegyesületüknek nincs lehetősége egy-egy játékosnak havi 100 eurónyi juttatást adni. Ha eljátszadoznánk a gondolattal, hogy minden zentai otthon lenne, akkor a női Szuperliga élcsoportja így nézne ki: 1. Zenta I., 2. Zenta II., 3. Zenta III…
Mindez érvényes a helyi birkózókra is. Az elmúlt években (már nem is tudjuk összeszámolni, mekkora időszakról van szó…) a Zentáról Nagybecskerekre igazolt Tisza-parti legények nyerték meg a Proleter bajnoki aranyérmeit, mert Zentán az az elfogadott sportstratégia, hogy a város nem pénzeli az élsportot, s mindenki menekül innen, mint a lepratelepről.
Egy teljesen elavult irányítás, munka mentén zajlik tehát a szerbiai sportélet. Mihaszna sportszövetségek avatkoznak bele a még jól működő klubok munkájába is, aprópénzzel rövid pórázon tartják a szakembereket, a klubok jogi státusza semmit sem változik, tehát senki sem lát érdeket belefektetni, s az állam még véletlenül sem akarja megengedni, hogy a befolyt adóból esetleg 1-2 százalékot a sportra lehessen befizetni, mert kell minden dinár ennek a kormánynak, amely most azzal dicsekszik balga módon, hogy többletpénzek gyülemlettek fel a költségvetésben.
Azt kell tehát látni, hogy a sport végnapjait éli, már ami a klubéletet illeti, s ha nem lesznek klubok, akkor ugyebár fiatal sportolók sem lesznek. Ezt a folyamatot kellene megakadályozni, de a szerbiai sport orvoslásába gyorsan bele kell kezdeni, mert a beteg már az utolsókat rúgja.
Erre gondolt Prlainović.
