2021. április 21., szerda

Kerekesszékes bűnbanda

Till Attila: Tiszta szívvel

Till Attila remek filmet készített. Amikor azt mondom, hogy remek filmet, akkor nem a filmnyelvi eszközök megújítására, az egyedi stílusjegyek kidolgozására vagy egyéb formai bravúrra gondolok, hanem arra, hogy az író-rendező képes volt közérthető módon elmesélni egy fordulatokban gazdag, rendkívül izgalmas történetet – megfejelve az egészet egy hatalmas csavarral a fináléban. A Tiszta szívvel úgy szórakoztat, hogy közben súlyos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, úgy ábrázolja a társadalmi visszásságokat, hogy közben megnevettet. Till Attila megtalálta azt a hangot, amelyen úgy tud szólni a széles közönséghez, hogy közben nem kell engedményeket tennie a trivialitás irányába, és amelyen úgy tudja felvetni a kényes kérdéseket, hogy közben nem esik sem a pátosz, sem a feltűnési viszketettség csapdájába.

A Tiszta szívvel a mozgáskorlátozottak világába kalauzolja el a nézőt. Képmutató társadalmunk lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy érdeklik az elesettek, a másmilyenek, a bármilyen tekintetben hátrányos helyzetben élők, és mindent megtesz, hogy megkönnyítse mindennapjaikat, holott mindannyian tudjuk, az igazság az, hogy nemigen törődünk velük, nem foglalkoztatnak bennünket, úgy gondoljuk, ha nagy csinnadratta közepette valahol megnyitunk egy akadálymentesített bejáratot, azzal letudtuk kötelezettségünket a kerekesszékben élők irányában. Till Attila filmjének éppen az az egyik nagy erőssége, hogy emberközelből ábrázolja ezeket az embereket – összes pozitív és negatív tulajdonságaikkal egyetemben. Megtudjuk, hogyan gondolkodnak, miről ábrándoznak, mit szeretnek, minek örülnek, miért dühösek – és azt is, hogy egy életmentő műtét olykor méregdrága lehet.

A film két főhőse, a húszas éveiben járó Barba Papa és Zolika, a mozgássérültek megszokott hétköznapjait éli. Megpróbálják elfogadni magukat, rehabilitációs kezelésre járnak, s bár nem nagy sikerrel, rendszeresen megmérettetik magukat az amatőr képregényversenyen, amikor belép az életükbe a vagány Rupaszov. A munkavégzés során deréktól lefelé megbénult és kerekesszékbe kényszerült volt tűzoltó nem adja fel, folyamatosan edz, mint mondja, ha kell, műlábakat készíttet magának. Nyilván e cél vezérli a bűnözés világába, és végzi el a bérgyilkosi teendőket a szerb maffiafőnöknek. Az alvilág sötét figuráival való leszámolásaiban a két srác is hathatósan a segítségére van, hármasban valódi kerekesszékes bűnbandaként működnek.

A film legnagyobb erénye az érdekfeszítő és mesterien levezetett történetben rejlik. További erősségei közé tartoznak a jól kidolgozott karakterek és szellemes párbeszédek, akárcsak az alkotás életszerű nyelvezete a sokszor nagyon eltalált beszólásokkal. A filmhez sokat hozzátesznek maguk a színészek, mindenekelőtt a hol agresszív, hol kétségbeesett, de mindig mocskos szájú bérgyilkos Rupaszovot alakító Thuróczy Szabolcs, akinek fekete humora nemegyszer Tarantino-hősöket idéz. A két mozgássérült srác – Fekete Ádám és Fenyvesi Zoltán –, amikor éppen nem bűnözési akcióban van, önmagát alakítja – mindkét helyzetben megnyerő hitelességgel. A színészek közül említést érdemel még a civil foglalkozásaként idegsebész Dusán Vitanovics. Az általa életre keltett szerb maffiózó, vérengző kutyáival, cinikus modorával, öltözködési stílusával és egész megjelenésével sajátos színfolt a gonosz popkulturális ábrázolásának palettáján – karaktere különösen érdekes lehet azok számára, akik a magyar és a szerb nyelvet is értik.

A Tiszta szívvel magával ragadó, szerethető akció-vígjáték, amely gengszterfilmbe csomagolva tud szólni a kerekesszékben élők világáról, családon belüli viszonyokról, gyermekkori trauma feldolgozásáról, bűnről és megbocsátásról, mégpedig úgy, hogy közben nem akar társadalmi felhívást közzétenni vagy szánalmat ébreszteni. A szórakoztató média világából érkező, társadalmilag érzékeny író-rendező Till Attila második játékfilmjével bebizonyította, hogy igenis lehetséges mondanivalóval bíró, egyben igényesen szórakoztató (közönség)filmet készíteni a magyar valóságról. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha a szerző nem felejtette el érzékeltetni velünk, hogy a valóság nem mindig magától adott kategória – van, amikor kiegészítésekre szorul.