2024. április 26., péntek

Felfedezésre váró örökség

Mák Ferenc: Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét

Mák Ferenc művelődéstörténész június elején védte meg az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezését. Dolgozatában az 1867-es kiegyezés utáni délvidéki magyar irodalom kibontakozásának, intézményei megszületésének és kialakulásának eseményeit kutatja. A szerzővel folytatott beszélgetés során a feldolgozott téma jelentőségéről, a taglalt kor sajátosságairól és az értekezés elkészüléséről ejtettünk szót.

Milyennek látja az 1867-es kiegyezés utáni fél évszázadot, és milyen indíttatásból született doktori értekezése?

– Olykor megrémülök, milyen elképesztő gyorsasággal múlnak felettem az évek, ilyenkor a magam vigasztalására azt szoktam mondani: sebaj, legalább beleérik az ember az időbe! Sokat lát, sokat tapasztal, és lehetőleg sokat olvas. Valahogyan így, a könyvek világában találkoztam a számomra lenyűgöző magyar XIX. századdal, benne a feloldhatatlannak és kibonthatatlannak tűnő Délvidék történetének kérdésével. A XX. században – főleg annak a második felében – erre mifelénk illett lekicsinylően szólni a magyar múltról, a magyar nemzeti történelem valódi értékeiről, jól pozícionálta magát az író, a tanító, ha elmondta: népünknek itt a Délvidéken – a bácskai és a bánsági pusztaságban – nincs is igazi történelme, legfeljebb csak kultúrtörténete, de ez sem egészen bizonyos, mert akkor hol vannak a kultúrtörténetének emlékei, miért nem látszik teremtett világának szellemi horizontja. Lőrinc Péter vette magának a bátorságot, és az egész 1867 utáni fél évszázadot a „piros-fehér-zöld imperializmus” korának nevezte – nem nagy dicsőségére történetírói munkásságának. Nem akarok magam is a történelmietlen véleményalkotás csapdájába esni: a titói kommunizmus idején valóban nem lehetett nemzeti történelemről beszélni, ez nem fért bele a kor politikai eszmekörébe, de ez még nem feltételezte a rosszindulatot, az árulást. S mert szerencsére egyszer vége lett a szektás gondolkodás kényszerének is, nem volt többé akadálya annak, hogy valaki kísérletet tegyen a XIX. századi történelmünk forrásainak fölkutatására. Ilyen megfontolásból született A magyar irodalom kialakulása és története a Bácska és a Bánság területén című doktori értekezésem.

Hogy van XIX. századi történelmünk – ezen belül van irodalmunk, iskola-, oktatás-, sajtó- és művelődéstörténetünk – arról A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiám előkészítő munkálataim során győződtem meg. Igaz, a könyv megjelenésekor még nem jutottam a végére az iskolai értesítők feldolgozásának, de amikor ezzel is elkészültem, világossá vált a számomra, hogy a főgimnáziumok és más középtanodák tanárai munkáikban elképesztően gazdag irodalmat hagytak az utókorra. Amikor azután 2011-ben elolvashattam Ispánovics Csapó Julianna, sok tekintetben úttörő könyvét, A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténete a régió magyar könyvkiadása szempontjából című munkáját, benne A bácskai magyar könyv a kezdetektől a Monarchia felbomlásáig (1794–1918) című igen hasznos bibliográfiával, egészen biztos voltam benne, hogy újra kell írni a Délvidék magyar irodalom- és művelődéstörténetét.

 Munkája bevezetőjében hosszan kifejtette, hogy a kiegyezés korának egyik meghatározó jellemzője az iskolarendszer nemzeti alapon történő újjászervezése volt. A tanárok mekkora mértékben és hogyan járultak hozzá a magyar irodalom kialakulásához és népszerűsítéséhez vidékünkön?

– A történetírásunkban az 1867 utáni évtizedek a „nemzeti újjászületés kora”-ként szerepelnek, ami azt jelenti, hogy a kiegyezést követően Deák Ferenc, Eötvös József és Kemény Zsigmond nemzedéke liberális-konzervatív alapokon újjászervezte a magyar nemzet életének valódi színtereit. A történelem színpadán megjelent a polgár, aki többé nem volt hűbéresi alattvalója a korának, a polgár már vállalkozott, intézményeket teremtett, s megalkotta életének gazdasági feltételeit. A polgár igényei és elképzelései szerint alakította – sok egyéb mellett – a művelődés, az irodalom- és a tudományos élet fórumait, s hogy ehhez kellő ereje és felkészültsége legyen, nemzeti alapon újjászervezte – kora európai színvonalára emelte – a magyar iskolai oktatás rendszerét is. Vidékünkön az akkor már évszázados múlttal rendelkező szabadkai főgimnázium mellett az 1870-es, 1880-as években alakult meg a zombori, az újvidéki, a zentai, majd a pancsovai, a nagykikindai, a nagybecskereki és a fehértemplomi főgimnázium, amelyeknek katedráin a Budapestről, és Magyarország legkiválóbb vidéki városaiból érkezett tanárok kaptak helyet. Amikor Fináczy Ernő, Bászel Aurél, Hornyánszky Gyula, Vajda Károly és Jámbor Pál, a klasszika-filológia kiváló művelői Homéroszról, Horatiusról, Vergiliusról vagy Marcus Aureliusról beszéltek a diákjaiknak, voltaképpen a polgári ethosz alapjait vetették meg. Toncs Gusztáv, Loósz István, Sziklay Ferenc, Iványi István és Margalits Ede a klasszicitás eme biztos alapjain szólhattak azután magyar irodalomról és nemzeti történelemről a diákokhoz.

Mennyire kedvezett az akkori megváltozott társadalmi helyzet a kulturális élet megszervezéséhez a Bácskában és a Bánságban?

– A fenn megnevezett tudós tanárok – s velük együtt még sokan mások –, mint a korszak igazán felkészült szellemi kiválóságai tevőlegesen is részt vettek a közművelődési élet fölpezsdítésében. Fináczy Ernő és Wigand János Végvidék címmel, közművelődési és társadalmi programmal megindították Pancsova város első magyar hetilapját, a fehértemplomi tanárok közreműködése nélkül elképzelhetetlen lett volna a Fehértemplom és Vidéke című hetilap megjelenése, mint ahogyan Szabadkán, Zomborban, Újvidéken és a bánsági városokban is a tanároknak meghatározó szerepük volt a sajtó életében. Közben polgári kaszinókat és egyesületeket vezettek, a tudományok terjesztésére és népszerűsítésére megalakították a Szabad Lyceumok sorát. Perjéssy Lajos megírta és kiadta A Verseczi Magyar Közművelődési Egyesület története 1885–1910 című monográfiáját, Wigand János a millennium emlékére megjelentette Pancsovai emlékkönyv (Pancsova 1872–1896) máig pótolhatatlan kötetét, Románecz Mihály pedig A pancsovai m. k. állami főgimnázium történetével is maradandót alkotott.

 Melyek voltak az irodalmi élet legjelentősebb fórumai, megnyilvánulási formái, egyáltalán hogyan képzeljük el az irodalmi életet felénk a tárgyalt időszakban?

– A XIX. században lényegesen másként értelmezték az irodalom fogalmát, mint ahogyan annak akár a XX. században, akár a napjainkban tanúi vagyunk. Szép Ferencz szabadkai plébános 1837-ben kiadta Bács vármegye év-századai című költeményét, évtizeddel később, 1847-ben megjelentette A gyümölcsfa tenyésztés és nemesítés okszerű módja a’ gazdaság e’ nemében gyönyörködők használatára című munkáját is. Közben lapot és kalendáriumot szerkesztett, s minden esetben úgy érezte, hogy munkájával és ténykedésével közössége javát, elméjének fölvilágosítását, munkásságának serkentését szolgálta. Kedvenc hivatkozásom, hogy amikor Helmeczy Mihály lapja, a Társalkodó 1838-as évfolyamában közzé tett Hoblik Márton A’ szerémi kalugyerzárdák címmel ragyogó értekezését, közvetlen mellette volt olvasható a ma már ismeretlen Báthay Károly A’ cukorrépa sükeres termesztésmódja című dolgozata is – mert ezzel is a közjó emelését vélte szolgálni. Akkoriban ugyanis – mint ahogyan évtizedekkel később is – egészen más volt a literatúra fogalma, lényegi meghatározásában még nem volt döntő szerepe a poézisnek. Ennek változását, kiérlelését majd a megszülető polgárság – a polgári irodalom- és művészet-értelmezés – hozza magával.

Az 1867 utáni évtizedekben éppen a tudós tanárok körében fordult az érdeklődés a szerb irodalom és a népköltészet felé. Sorra jelentek meg Radics György, Dömötör Pál, Szászy István fordításai és Margalits Ede tanulmányai, Románecz Mihály pedig amellett hogy megírta A Szibinyáni-románczkör a szerb népköltészetben (1890) című tanulmányát, megszerkesztette Szerb nyelvtan, tekintettel a horvát nyelvre (1889) munkáját is. Brancsits Blagoje és Derra György a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Újvidéken elkészítette Magyar–Szerb (1889) és Szerb–Magyar (1894) szótárát.

Toncs Gusztáv 1884-ben a szabadkai főgimnáziumi értesítőben közzé tette Vitkovics Mihály élete és munkái című tanulmányát, s bizonyára ettől nem egészen függetlenül a reformkori Pestbuda jeles írója újra a figyelem középpontjába került: ezt követően jelent meg Piukovics Gábor Vitkovics mint szerb író (1889) és Rádits Dusán Vitkovics Mihály életrajza (1909) írása. Etnográfiai, népismereti irodalmunk a fehértemplomi tanár, Szőke Endre Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből (1890) és az újvidéki Fogl János A krassó-szörényi románok között (1914) című munkájában adott életjelt magáról, a nagykikindai Jeszenszky Ignác Kiáltó szó (1897) című művében a szociográfia, Torontál vármegye gazdasági monográfiája (1904) című könyvében pedig a gazdaságtörténet jelent meg irodalmi és tudományos életünkben.

A polgár utazott is, igyekezett a maga számára meghódítani a világot, a lapok tárcarovatában egymást követték a fürdői levelek, s a kedélyes útirajzok. Kiss Lajos pancsovai tanár 1885-ben tette közzé Utazás a Dunán – Pancsovától Turn-Szeverinig című útirajzát, tanártársa Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című munkája 1893-ben könyv alakban is megjelent. Avar Gyula újvidéki tanár 1913-ban Kirándulás az Aldunára címmel közölt élménybeszámolót, Still Nándor 1897-ben Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén címmel megindítóan szép leírását adta az Al-Duna vidékének. 1910-ben a zombori Türr Antal Del Toró írói álnéven a Bácska lapjain kilenc folytatásban Úti rajzok címmel jelentette meg Szerém-vármegyei úti élménybeszámolóját, Stiller Kálmán pedig 1911-ben a Fehértemplom és Vidéke tárcarovatában tette közzé Boszniai úti képek című írását. A neves újvidéki botanikus, Zorkóczy Lajos az Újvidék lapjain közölte Tárcza a Fruska-Górából (1885) című beszámolóját. Élményeit oly színesen adta elő, hogy a derűje az 1896-ban kiadott Újvidék és környékének flórája lapjait is beragyogta.

Ez volt az a korszak, amikor irodalomtörténet-írásunk is „utolérte” önmagát: az ugyancsak pancsovai főgimnáziumban oktató Rencz János 1897-ben, a költő halálának esztendejében jelentette meg Vajda János költészete s a mai magyar líra című monográfiányi tanulmányát, Avar Gyula pedig 1906-ban Gárdonyi Géza és művei című értekezésében a XX. századi életérzés irodalmi megnyilvánulásait kereste, hogy a folyamat kiteljesedéseként Loósz István Ady Endre lírája tükrében (1914) című monográfiája a fővárosi irodalmi körökben is komoly vitát gerjesszen.

Ám amíg egyesek a középkori szerb népénekek képzelet-gazdag világát és a lélek archaizmusát élvezték, amíg másokat a környező táj csodái ragadtak a lelkesedésbe, s az idegen népek szokásai késztettek töprengésre, a regényeinkben lassan elkomorodott az égbolt. Csupor Gyula 1868-ban kiadott – rettenetesen elhibázott, szinte népszínműre emlékeztető – Megbukott a mama! című, társadalmi regényében még a Deák Ferenc-i eszméket hirdette, Gozsdu Elek 1882-ben keletkezett Köd, és Kanizsai Ferenc a szabadkai Délmagyarország lapjain 1909-ben folytatásban közölt Ifjabb Sóti Pál című regényében már a pusztulásba rohanó magyar társadalomról rajzolt megrázó képet. Baloghy Imre 1909-ben Pancsován megjelent Zsivánovits Porfir de genere Zsiván című regényében pedig már az összeomlás látomását is írásba foglalta.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az 1867 utáni néhány évtizedben micsoda pompával szökkent szárba a Bácska és a Bánság magyar irodalma, miközben a történetírók – Iványi István és Dudás Gyula nemzedékének tagjai – kiváló műveikben a polgár számára megrajzolták nemzeti történelmének boltozatát is.

A vidékünkön alkotó magyar írók abban az időben rendelkeztek közös vonással, valami jellegzetességgel, ami megkülönböztette őket más vidékeken alkotó társaiktól?

– Korábbi irodalomtörténet-írásunk szerette rövid úton elintézni a XIX. századi irodalmunkat azzal, hogy vidékinek nyilvánította, és ezt természetesen lekicsinylésnek szánta. Holott Magyarország-szerte (is) a fővárost kivéve minden egyéb vidéki irodalom volt, amennyiben a táj, egy-egy régió sajátos valóságában lakóinak a helyét kereste. Kazinczy Ferenc iskolateremtő ténykedése előtt a magyar irodalom jószerével csak a magyar vidéken élt: Dunántúlon, Észak- és Kelet-Magyarországon vagy Erdélyben. 1867 után a Bácska és a Bánság magyar íróinak sajátos jegyet adott, hogy műveikben a táj-élménnyel együtt idejekorán megjelent a társadalom valós élménye is: a cseléd-problémáktól kezdve, a pusztuló birtokosi osztály dekadenciáján át egészen a nemzetiségi feszültségekig. Persze az írói megszólalásnak a Délvidéken is kellett, hogy legyen hitele, műveik szellemi tartalmukkal, és esztétikai értékükkel vívtak ki maguknak tekintélyt. Csakis abban az esetben lehetett irodalomról beszélni.

 A bácskai és bánsági írók mennyire voltak ismertek – mai szóhasználattal élve: „befutottak” – országos viszonylatban?

– Sajátos kettősséggel állunk szemben: azok a tanárok, akik kultuszminiszteri határozattal kerültek a Bácska és a Bánság valamelyik középtanodájába, néhány ott eltöltött év, vagy évtized után megragadták az alkalmat, hogy visszatérjenek a fővárosba, vagy a szülőföldjük szellemi központjába. Kiváló példa erre Sziklay Ferenc esete, aki a Fehértemplomban eltöltött évei során szerzett tapasztalatai birtokában, 1920 után – Szenteleky Kornélhoz hasonló módon – Kassán és Pozsonyban állt a magyar irodalmi mozgalom élére. Románecz Mihály immár kellő bölcsességgel és megfontolással az ungvári, Wigand János pedig a szekszárdi gimnáziumot vezette sokáig.

Más volt a helyzete a Bácska és a Bánság íróinak. Sokukat csábította a főváros, közülük néhányan szerencsét is próbáltak az ottani lapoknál kiadóknál. Papp Dánielnek sikerült, többségüknek azonban nem. Margalits Ede csodálatos pályát futott be azzal, hogy a szláv tanszék vezetője lett, s az Akadémia megbízásából elkészítette a Horvát történelmi repertórium két és Szerb történelmi repertórium (félbemaradt) egy kötetét (a tervezett szlovák és a román repertóriumból nem készült el egy kötet sem). Hozzá hasonlóan történetíróink munkáit tudósi körökben nagyra értékelték, a Századok, a Budapesti Szemle és egyéb szakmai lapok rendre elismerően szóltak róluk. A nagybecskereki Szabó Ferenc Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtárának könyveit hatalmas szakmai elismerés kísérte, a sajtó a korszak egyik legnagyobb vállalkozásának tekintette.

Voltak azután olyanok is, akik ilyen-olyan oknál fogva csalódtak a fővárosban és az elkallódás elől visszatértek a Bácskába, vagy a Bánságba. Trischler Károly Zomborba történt hazaérkezésekor A határkőnél című versében így énekelt: „ne menjen a nagyvilágba, / Kinek szíve van, ki híven szeret”. A pesti csalatkozások után azonban egy részük szülővárosában az írás köztiszteletben álló alakja lett, munkái helyet kaptak a helyi lapokban, felolvasó estéik módfelett látogatottak voltak. Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy a siker a fővárosban, vagy valamely vidéki intézményben talált rá az őt megkísértőkre. Az ő pályájuk alakulásában döntő szerepet játszott a tehetség.

Az 1867–1918 között létrejött fél évszázad irodalmából mi az, amit érdemes megszívlelni ma is?

– Az 1867 után kilombosodott délvidéki magyar irodalomban az olvasó megleli a közösségért cselekvő írástudó ragyogó szellemi példáját. Tudós tanárok, írók, lapszerkesztők, egyházi méltóságok és történetírók szándékát a Bácska és a Bánság magyar polgári társadalma megteremtésének és kiművelésének nemes lelkesedése vezérelte. Íróink, tudósaink azzal lettek nagyok, hogy a maga helyén mindenki fölismerte a szerepének jelentőségét, és a hódoltság, majd az új honfoglalás évszázadai után, szülőföldjük újbóli fölvirágoztatásán munkálkodtak. Ezzel az elkötelezettséggel tudtak maradandót alkotni. S ha ilyen szép volt irodalmunk és tudományos életünk a kiegyezést követő évtizedekben, vajon miért nem maradt az utókorra eleven, máig élő hagyományként? Mert 1920 után a Bácska és a Bánság területén a magyar polgári társadalommal együtt felszámolták annak valamennyi fellelhető örökségét is.