2024. április 26., péntek

Nyári impressziók

Elutazom kicsit kikapcsolódni – szoktuk mondani nyár közeledtével, húzósabb, munkásabb időszakok után. Merthogy jólesik úgymond kiengedni a gőzt, néhány napra magunk mögött hagyni a munkahelyi nyűgöket, a mindennapi elfoglaltságokat, környezetet váltani, némiképp lazítani. Odahaza nehezebb ezt megtenni, hisz utolérnek a hírek, összefutunk egy-egy ismerőssel az utcán, aki kérdés nélkül is beszámol az aktuális családi, munkahelyi vagy közéleti eseményekről, s hát a mobiltelefonunk meg a közösségi háló is egyfajta köldökzsinór, amelyen keresztül beszivárog privát terünkbe a külvilág. Legjobb tehát kimozdulni, ha lehet, mégpedig olyan helyre, olyan közegbe, ahol valóban csak önmagunkkal tudunk foglalkozni, ahol fel tudunk töltődni, ahol édes kis léhaságokkal tölthetjük el szabadnapjainkat.

Számomra ez a menekülési állomás Montenegró. Annak is a kevésbé felkapott, természetes része. Ahol a tengerpart és a partot övező hegyek között pálmafasorok húzódnak, leanderek pompáznak, a levegő só- és olajbogyóillatban ázik, s bármikor fel lehet kerekedni egy jó kis hegyi túrára, a sok száz esztendős olajfaerdők és fenyvesek rengetegében. Ezen a helyen egyenesen vétek lenne a modern kori vívmányokkal, úgymint bármiféle médiummal vagy okos, sőt nagyon okos kütyükkel foglalkozni, ehelyett inkább kényelmes túracipő ajánlott a lábra, könyvvel és gyümölccsel megrakott túrazsák a hátra, és irány a kikötő, a két heggyel meg egy völggyel arrébb található óváros, vagy egyszerűen bármelyik hegyoldal, amelyen kecske vagy tehéncsapások kanyarognak, hisz ezen állatok nyomában ritkább a bozót, kényelmesebb a csatangolás. A lépten-nyomon utunkba eső hegyi források vize az élet vizének tűnik a városi, vezetékes vízhez szokott szomjazónak, a rekettyésekben megbúvó, ölnyi kövekből összehabarcsolt, kalózidőket idéző parasztházak pedig a felfedezési vágyat és a regényes fantáziát serkentik. Márpedig az efféle egy szabadságoló irodalombarátnak olyképpen esik, mint egy falatnyi kényeztető bonbon. Egyszóval mennyei élmény.

Montenegró bozontos hegyeit járva az ősiségük nyűgöz le elsősorban. Hogy minden egyes lépéssel, amelyet a hegyhátakon teszek, úgy érzem, a régmúltba haladok vissza. Századokkal, ezredekkel ezelőtti korokba, valamiféle ősi érintetlenség időszakába, melynek megtapasztalásában csak réges-régen hamvába holt eleinknek lehetett részük. A mai hegyenjáró legfeljebb pillanatokra ragadhatja meg e helyek hangulatát, úgy érezvén, hogy e rövid időre teremtői kegyelemben lehet része, de bármi módon megfogalmazni, bármi módon visszaadni mindezt szinte lehetetlennek tűnik.

Talán csak Montenegró szívemnek kedves költőjének, Milika Pavlovićnak sikerül ezt az életérzést megragadni némely versében. Igaz, neki könnyű, hisz úgy sejtem, őt magát is abból a szilárd, ősi anyagból faragták, mint versbe vitt hegyeit, és költeményeiből ugyanaz a fűszeres, aromás illat árad, mint az olajfások végeláthatatlan erdejéből. Az idős tollforgatónak sikerült, ami a költők többségének csak vágyálma, nevezetesen, hogy olyképpen szűrje át magán a valóságot, hogy építkezzen, egyszersmind teremtsen, alkosson is általa. Hegyoldali otthonának írósarkában olyasféle átszellemültséggel képes szavalni saját sorait, hogy abban megmozdulnak a hegyek, csobognak a patakok, és lélegzik a montenegrói táj. Milikánál, a hóhajú, kenyérarcú bari költőnél tett látogatásaim is a hegyi csatangolások mellett a nyári „kivonulásaim” legizgalmasabb pillanatai. Elvégre egy pohár bor mellett, a kabócák koncertje közepette a vagány hegyi költő saját előadásában előadott költeményeit meghallgatni olyasféle élmény, amely a költészetbe vetett hitemet erősíti. Hát még, ha vendéglátóm mesélni kezd! Számos elbeszélése közül a Csuka Zoltánhoz, az 1984-ben elhunyt vajdasági magyar költőhöz, szerkesztőhöz, műfordítóhoz, irodalomtörténészhez fűződő barátságát, és közös kalandjaikat kedvelem leginkább, meg a Pétervárott tett irodalmi kiruccanásának történetét, de ezek továbbadása már legyen egy másik jegyzet témája.