A Mozzart fogadóiroda akciója keretében sorra újítják fel a kosárlabdapályákat a nagyobb településeken. A 23. ilyen létesítményt Nagybecskereken adták át. Nem véletlenül, hiszen pont hatvan éve annak, hogy a helybeli Proleter csapata országos bajnokságot nyert.
Az sem véletlen, hogy az európai mércéknek is megfelelő új sportpálya Engler Lajosról, a jugoszláv kosárlabdasport úttörőjéről, országos válogatottjáról kapta a nevét.
– Petko Popović, a Proleter Kosárlabdaklub igazgatója kért fel. Mint mondta, Lóczi Vilmos mellszobrot kapott a Nagyok Sétányán, rólam pedig majd egy kosárlabdapályát neveznek el. Elfogadtam a felkérést, mert ez elismerés mindannyiunk számára, akik 1956-ban a Proleter mezét viseltük. Ez a pálya pedig egy csoda, amelyről álmodni sem mertünk. Egy hátszél a fiataloknak, akiknek azt kívánom, hogy használják is ki minél jobban a kiváló feltételeket, amelyeket biztosítottak számukra – mondja volt kollégánk, a Magyar Szó művelődési rovatának egykori vezetője, későbbi „külpolitikus”, „az év újságírója”.
Húsz évig sportolt, bő másfél évtizedig volt újságíró. A kettő között volt tanár, iskolaigazgató, Tartományi Tanügyi Titkárhelyettes. Nevét sokszor elsősorban a sporthoz fűzik. De mint vallja, örül annak, hogy amellett dolgozott, amiről a Munkaérdemrend is tanúskodik.
A nagybecskereki Proleterben kezdett kosárlabdázni, amely a jugoszláv kosárlabdasport egyik úttörője volt.
– Amikor 1948-ban megtudták, hogy a nagybecskereki kosárlabdázók be akarnak vonulni, akkor a belgrádi Partizánból eljöttek és hármunkat (Lóczi, Pataki, Engler) elvittek. Leszolgáltuk a katonaságot, Pataki hazajött, Lóczi meg én ottmaradtunk. Katonai tisztviselőként, jómagam altiszti, Lóczi tiszti rangban. Bekerültem az országos válogatottba is, amelyben 78-szor játszottam. Az argentinai világbajnokságon Lóczival kaptunk egy ajánlatot, de amikor átbeszéltük a dolgot a szállodában, mégis úgy döntöttünk, hogy hazajövünk családjainkhoz. Később kaptam egy ajánlatot, hogy Németországban játsszak, ahol egyben edző is lehettem volna. Az sem valósult meg. Amikor 1955-ben elvégeztem az egyetemet, visszajöttem a Proleterbe, amellyel már a következő évben országos bajnokságot nyertünk.
Hogyan is fogadták a Béga menti városban – általában az országban – amikor 1956-ban a nagyvárosok csapatainak a versenyét a nagybecskereki Proleter csapata nyerte?
– A kosárlabda abban az időben feljövőben volt, mi pedig egy összeforrt, egységes csapatot alkottunk. Óriási meglepetés volt, amikor megszüntettük a Crvena zvezda tíz évig tartó egyeduralmát. Egy ilyen sikert másutt arannyal fizették volna, bennünket viszont már a győzelmi mámor pillanataiban nagy csalódás ért: az utolsó, zágrábi mérkőzésünkről hazajövet senki se várt. Pedig többek között a három belgrádi, valamint zágrábi, zadari, spliti, szarajevói és ljubljanai csapatot kellett legyőzni. A bajnoki címet a városvezetés nem értékelte, a labdarúgás élvezett előnyjogot. Csak két hónappal a bajnokság megnyerése után fogadtak bennünket. Jutalmunk egy-egy karóra volt. Külföldön jobban megbecsülték eredményeinket. Például azt, hogy a Proleter megverte azt a román válogatottat, amely előtte legyőzte a jugoszláv csapatot az Európa-bajnokságon. Csalódottságukban hárman hamarosan elhagyták a csapatot. A következő évben másodikak lettünk, aztán jött a lejtmenet.
Az idei jubileumi évben dokumentumfilm is készült a csapatról, most sportpályát neveztek el Önről. Ezt lehet egyfajta elégtételnek értelmezni?
– Megkésve ugyan, de a város úgymond „rehabilitálta” a Proleter 1956-os sikerét. Az is örömömre szolgál, hogy Nagybecskerek lassan kezdi visszakapni a „sportok városa” jelzőt. Nem konganak már üresen a sportcsarnokaink. Remélem, hogy ez az irányvétel tovább folytatódik.
Ha ma megmérkőzne egymással a Proleter egykori és a Partizan mostani csapata, milyen lenne a végkimenetel?
– Azt hiszem, hogy ötven pont különbséggel nyernének a mostaniak, de a közönség végig nekünk szurkolna. Mert erősport lett a kosárlabda is. A mi időnkben az ügyesség volt a lényeg, attraktívabb volt a játék, pedig sohasem kaptunk érte pénzt. Esetleg dolgoztunk vagy ösztöndíjat kaptunk (ami nyáron, ugye, nem járt). Utazáskor az volt a legnagyobb jutalom, hogy rendelhettél még egy porció fagylaltot – emlékezik vissza a nagybecskereki kosárlabda hőskorára Engler Lajos.
