2024. április 26., péntek

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy moholi óvónő, Boja Patyi Sarolta, aki közel húsz éve gyűjt népmeséket szűkebb pátriájában

Boja Patyi Saroltát május végén a zentai Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyen gyűjtőmunkájáért Mesefa-díjjal jutalmazták. A harmincas éveiben járó, kétgyermekes moholi óvónő 1997-ben kezdett bele a népmesék gyűjtésébe még főiskolásként. Az elmúlt majd húsz esztendőben Moholon tizenegynéhány helybeli adatközlőktől gyűjtött meséket, amelyek hamarosan megjelennek nyomtatásban. Korábban a Vajdasági történetek Mátyás királyról című kötetben már több, általa gyűjtött mese jelent meg.

Boja Patyi Sarolta népmesegyűjtő (Fotó: Csincsik Zsolt)

Boja Patyi Sarolta népmesegyűjtő (Fotó: Csincsik Zsolt)

Boja Patyi Sarolta nagyon megörült a Mesefa-díjnak, amelyet népmesegyűjtőként vehetett át, miután a szakmai zsűri az idén nem mesemondás, hanem gyűjtés kategóriában osztott ki az elismerést. Elmondta, hogy elérzékenyült, amikor megtudta, hogy neki ítélték a díjat, amire Beszédes Valéria közölte vele, hogy ezért a díjért megdolgozott az elmúlt húsz évben.

– Szabadkán jártam főiskolára, ahol Rehák Pósa Rózsánál laktam, aki újságírással is foglalkozott. Abban az időben indult meg a Kiss Lajos Néprajzi Társaság gyűjtőmunkája a vajdasági magyarok néprajzi atlaszának létrehozásra. Több kutatópont volt Vajdaság-szerte, az egyik közülük Mohol. Rózsa néni rábeszélt, hogy próbáljam meg, vagyok olyan talpraesett, és meg tudom csinálni, és nem nagy munka. Végül nem olyan kis munka volt, mert az egész nyári szünetem ráment, de örülök neki, hogy akkor meglátta bennem azt a lehetőséget, hogy képes vagyok ezt a néprajzi kutatást elvégezni. A kutatómunka széleskörű volt. Nem nagyon sikerült történeket felkutatnom, mesét nem találtam. Ebből a szempontból kicsit csalódott voltam, mert tudtam, hogy másoknak sikerült, látva a kommentár kötet – mesélte Boja Patyi Sarolta. – Ez aztán lecsillapodott, részt vettem egy-két konferencián. Majd 2004-ben a budapesti Hagyományok Háza írt ki egy pályázatot mesegyűjtésére a Kárpát-medence egész területére. Ehhez Raffai Judit néprajzkutatótól kaptam több támpontot, mi alapján tudok mesét gyűjteni, mire és hogyan kérdezzek rá, milyen embereket keressek. Így próbálkoztam a faluban olyan embereket fellelni, akik szeretnek mesélni. Akkor találtam rá Vlasity Károly bácsira, aki Burány Béla mesemondója volt, valamint Fodor Erzsébetre, aki Kalapis Zoltán passzív mesemondójakén tartottak számon. Rajtuk kívül még 14-15 emberrel sikerült mesét vagy valamilyen történetet meséltetnem. Vlasity Károlytól és Fodor Erzsébettől gyűjtöttem a legtöbb, 30-40 mesét és történetet. Ezek között ugyanis van novellamese, eredetmonda, valamint megtörtént esetek a múlt század elejéről, amit ők meseszerűen mesélték el, vagy érdekes családi történeteket, amelyeket mesévé szőttek, majd szájról szájra adtak tovább az unokáiknak, ismerőseiknek. Amikor elindult az említett gyűjtés, akkor megvoltak a támpontok és a szempontok, amelyek alapján lehet gyűjteni. Vegyes volt a begyűjtött anyag, voltak köztük eredetmondák, történetek a török világból és az építkezésekről, voltak falucsúfolók, gyerekmesék, állatmesék, novellamesék, Mátyás királyról történetek, de az igazi nagy tündérmeséket nem sikerült begyűjteni. A tündérmeséket Fodor Erzsi néni már mind leírta annak idején. Ő passzív mesemondó volt, vagyis leírta a meséket, amelyek a múlt század 70-es évben megjelentették a Híd folyóiratban. Nekem ezek a mesék mellett hajlandó volt új meséket is elmondani – mondta a moholi mesegyűjtő, majd megjegyezte, ha emberére talál, akkor nem nehéz mesét gyűjteni. Ha gyűjtőként konkrét kéréssel fordult az adatközlőkhöz, sokszor előfordul, hogy rémlett nekik valami, de nem jutott azonnal eszükbe mese, ezért többször meglátogatta őket:

– A nénik és bácsik a jegyzetükre felírták, hogy mi az, amit szeretnének elmesélni. Vagy ha erre jártak felém, beszóltak, hogy van nekik történetük, menjek. Ez aztán nagyon szépen működött. Ha valakihez elmentem, mindig rákérdeztem, hogy tud-e olyat, aki szeret mesélni. Így jutottam ezekhez az emberekhez. Igazi mesefával, kettővel találkoztam. Az oromhegyesi Czérna Miklós bácsinál pár évvel ezelőtt gyűjtöttem. Öröm volt hallgatni,  mennyire szépen, ízesen használja a tájnyelvet, és mennyire tiszteli a másik embert.  Szőcs Boldizsár bácsi székelykevei mesemondóval még főiskolás koromban találkoztam, és hallottam mesélni. A faluban Vlasity Károlytól és Fodor Erzsébettől gyűjtöttem a legtöbbet, a többiektől pedig 10-15 történetet. Hogy összesen mennyi gyűlt össze, soha nem számoltam meg. Most már összejött annyi, hogy talán sikerül egy moholi kötetet megjelentetni. Ez még folyamatban van, reméljük, hogy mielőbb összejön. Az eddig gyűjtésemből megjelent négy-öt mese a Vajdasági történetek Mátyás királyról című kötetben, amit Raffai Judit szerkesztett. Ennek akkor nagyon örültem, és jól esett, valamint motivált is, hogy foglalkozzak a mesegyűjtéssel – közölte Boja Patyi Sarolta. 

A moholi mesegyűjtő szerint a mesélés kihalóban van, mert egyre kevesebb az olyan élethelyzet, amelyben mesélnek egymásnak az emberek. Az internet, a tévé kitúrja ezeket a lehetőségeket a mindennapokból. A mesék azonban nincsenek veszélyben, mert jelentős részüket sikerült lejegyezni. Elmondta, hogy gyakorló anyukaként rendszeresen mesél gyerekinek, Lucának és Mártonnak, népmesét is, műmesét is. Büszkén újságolta, hogy a lánya az idén részt vett a versmondó versenyen is. Bejutott a középdöntőbe, s bár nem nyert, jövőre is szeretne indulni.  Sarolta óvónőként is fontosnak tartja a mesélést:

– Nagy szükség lenne rá, hogy a szülők meséljenek a gyerekeiknek. A gyerekek nehezen fejezik ki magukat, szegényes a szókincsük, és sok köztük a beszédhibás. A népmeséink megtanítanak bennünket a furfangosságra, a túlélésre, a mindennapi helyzetek megoldására, nagyon sok olyan szó van bennük, amit ritkán hallunk, amivel a szókincsünket tudjuk bővíteni. Óvónőként ajánljuk a szülőknek,  legalább este mondjanak mesét a gyereknek, amitől megnyugszik. A mai világban a gyerek ritkán hallja a szülőt vagy a nagyszülőt, hogy beszél hozzá. Mi, óvónők a napköziben ebéd után, a csendes pihenő előtt mindennap mesélünk a gyerekeknek, akik ezt nagyon élvezik.