Május 22-én ünnepelték a református egység napját annak emlékére, hogy a Magyar Református Egyház 2009-ben újraegyesült. A Kolozsváron tartott központi istentiszteleten természetesen a délvidéki egyházrész is képviseltette magát. A Szerbiai Református Keresztyén Egyház két egyházmegyéje mintegy húsz gyülekezetéhez körülbelül tizenkétezer hívő tartozik. Vajon mit tudunk róluk? Mennyire ismerjük? Az ünnep apropóján bemutatjuk a Vajdaságban élő református közösségeket.
A 15. század elején a középkori Magyarország leggazdagabb részének számító Szerémségben már a reformáció előfutárának számító huszita mozgalom is megvetette a lábát. Az eretnekségnek tartott tanokat, illetve követőiket kemény harcok árán szorították ki Szerémségből. A huszitizmus ottani terjesztői Moldvába menekültek, és ott fejezték be a valószínűleg első teljes magyar bibliafordítást, amelyből csak részletek maradtak fenn.
A reformáció elterjedése a 16. században a magyarság körében szerte a Kárpát-medencében viharos gyorsasággal folyt le, az Alföld legdélebbi részén azonban kisebb mértékben terjedhetett el, minthogy a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyar népesség majdnem kétszáz évre szinte teljesen eltűnt erről a vidékről. Bácskában és Bánátban a többi itt élő néphez hasonlóan a református magyarság sem őshonos: felmenőik a török utáni újratelepítésekkel érkeztek. A reformáció óta folyamatosan fennálló magyar gyülekezeteket tehát Bánát romániai részén vagy a Vajdaság területén hiába keresnénk – szemben Szlavóniával és a Drávaszöggel, ahol több magyar református közösség is fennmaradt.
Habár a töröktől való visszafoglalás után rögtön megindult a betelepülés, az újonnan érkezők között egészen a 18. század végéig – II. József türelmi rendeletéig – nem lehettek magyar reformátusok. A bécsi udvar ilyen sokáig tiltotta a „rebellis” magyar kálvinistáknak a törökkel határos vidékre való beköltözését. A viszonylag kései betelepülés után az 1848–49-es szabadságharc számos délvidéki település lakosságának hatalmas megpróbáltatásokat hozott. Falvak egész sorának kellett északabbra menekülnie a szerb szakadárok pusztításai elől. A feldúlt helységekbe való visszaköltözés után az újrakezdés megint óriási áldozatokat kívánt.
Az 1700-as években létrejött dél-alföldi települések lakossága Magyarország különböző tájairól, illetve Európa számos országából érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Nem így a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok. Ők tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, és együtt, közösségként, sőt: kész gyülekezetként telepedtek le valamely déli területen. Így új hazájukban etnikailag és vallásilag is homogén közösséget alkottak. Bácskossuthfalva új lakói például már Jászkisérről és Kunmadarasról odafelé menet felfogadtak egy hitükön lévő tanítót Nagykőrösön. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek pedig nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal vitték Kunhegyesről! A népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon, a németek például csak a 19 és a 20. század fordulóján kezdték el felkutatni, hogy őseik honnan is érkeztek. A református magyarok viszont nemcsak kibocsátó településeik nevét tudták mindig is, hanem sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a régi szülőföldön maradottakkal.
Az óhaza eleven emlékére vall, hogy amikor Magyarittabén a huszadik század elején a templom előtt Kossuth-szobrot állítottak, akkor azt úgy terveztették meg, illetve úgy állították föl, hogy arccal az „őshaza” felé nézzen. Ismerve az erős érzelmi kötelékeket, nem csoda, hogy itt „őshazán” a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni. Az is megkapó, hogy számos helységben a mai napig megemlékeznek a több mint két évszázaddal ezelőtti idevándorlás évfordulójáról, amit falunapként ünnepelnek meg. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulója alkalmából a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, egy úgynevezett „kun bálványt” is hoztak magukkal a faluba.
Dél-Bánátban, Pancsova mellett székely származású reformátusokat találunk. Hertelendyfalva magyarságát a 19. század végén Bukovinából, Andrásfalváról telepítették az akkori Magyarország legdélebbi vidékére. Nemesen egyszerű templomocskájuk ma a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöki székhelye. A székelyek ma a legnagyobb szerbiai kőolaj-finomító árnyékában a magyar reformátusság déli végváraként élnek. Azazhogy csak majdnem végvárként, hiszen a huszadik században Belgrádban is alakult magyar református gyülekezet. Bár oda néhány éve már szerbek is járnak, ami szükségessé tette a prédikáció kétnyelvűségét, tudtuk meg Halász Béla püspöktől.
Szintén Bánátban található Torontálvásárhely. A falu nevét Hódmezővásárhely után kapta, minthogy legtöbb telepese onnan és más dél-alföldi városokból érkezett. Gyülekezetének párját ritkítóan ékes és impozáns – 52 méter magas és 1200 férőhelyes! – klasszicista temploma valószínűtlenül magasodik a bánáti róna közepén. Valaha a falu a katonai határőrvidék peremén helyezkedett el, ezért minden reggel fél nyolckor valamennyi 18 és 60 év közti férfi büntetés terhe mellett köteles volt megjelenni névsorolvasáson a templomban. A mostani templom elődjét el is nevezték „halbak”-nak, minthogy „halb acht” németül fél nyolcat jelent. A helyi reformátusok reggel fél nyolcas harangozása – a fél nyolckor kezdődő áhítattal együtt – egyedülálló szokásként máig megmaradt.
Egy-két később áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg tisztán katolikus magyarságából a múlt század fordulóján azután lettek sokan reformátusok, hogy egyházi elöljáróik – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer katolikus püspök – sorozatosan durván elutasította őket, amikor anyanyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a magyar lelkészt, rögtön elkezdték építeni új templomukat. Hasonló folyamat játszódott le egyébként 1900 körül például Bajától délre, Hercegszántón is. Ott a katolikus sokác-horvát hívek építettek szerb ortodox (!) templomot, hogy szláv nyelvű liturgiát hallgathassanak.
Maradékon a református imaházban a gyerekek magyar nyelvű oktatása is rögtön elindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség, ahol 37 év szünet után újra van magyar óvodai csoport és iskolai tagozat – természetesen szoros kapcsolatban a református egyházzal. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel azután, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt. Halász Béla püspök elmondta, hogy bár az ottani reformátusok kihaltak, az egyház épületében mégis havonta tartanak istentiszteletet azoknak, akik ezt igénylik; az újjáalakult Petőfi Művelődési Egyesületben pedig néptánc-, népdalkör és anyanyelvápoló foglalkozások fogják össze az egyik legfélreesőbb magyar szórványközösséget.
A falusi gyülekezeteken kívül tipikus városi egyházközségek is létrejöttek: Zombor, Újvidék és Pancsova gyülekezeteinek tagjai sokfelől költöztek oda az ország különböző tájairól. Pancsova templomának nevezetessége, hogy állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást, hogy fölépülhessen. A templom mellett, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori épületében ma a város magyar művelődési egyesülete működik. Bánátban maradva: Nagykikindán áll a legkülönlegesebb szecessziós, míg Nagybecskereken talán a legkecsesebb neogótikus templomépület a Vajdaságban. Szabadka városa pedig két Kálvin-szoborral is büszkélkedhet: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtti parkban áll. Újvidéken az ottani szakadár lelkész a város mindkét református templomában évek óta akadályozza a hitélet normális gyakorlását. Örömteli fejlemény viszont, hogy Zentán egyre izmosodik a református leányegyházközség, Módoson pedig 2009-ben egy régi sváb parasztház megvásárlásával új imaházat hoztak létre, amelyben istentiszteleteket és anyanyelvápoló foglalkozásokat is tartanak. Az alkalmakon a helyi magyarok felekezetre való tekintet nélkül örömmel vesznek részt, hiszen végre magyar szót hallhatnak – akárcsak például a Delibláti-homokpuszta közepén, Fejértelepen, a szintén a közelmúltban kialakított kápolnában.
A magyarokon kívül a 18. század végétől a második világháború végéig német reformátusok is számosan éltek a vidéken. A kalapos király uralkodása alatt ugyanis nemcsak alföldi magyar kálvinisták, hanem például német protestánsok is betelepültek. Így jött létre a 18. század végén Bácskában négy vegyes református–evangélikus német község, például Torzsa és Újverbász; valamint négy tisztán evangélikus és egy tisztán református falu, az utóbbi: Újszivác. A németek egykori jelentőségét mutatja a helyi egyházi életben, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után megalakult református egyházmegye első főesperese Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig Kurcz Henrik lett. Klepp Pétert követte a helyi egyház élén a legendás püspök, Ágoston Sándor.
Miután a svábokat 1944-től kitelepítették, templomaik szomorúan osztoznak az elüldözött közösségek épületeinek sorsában. Elég Cservenka, illetve Ó- meg Újszivác templomaira utalni: az elsőt lerombolták, a második romosan áll, a harmadik pedig funkcióját vesztve a felismerhetetlenségig át lett építve. Torzsa és Újverbász templomának szerencsésebb sors jutott. A torzsait 60 év elhagyatottság után átadták a helyi pravoszláv egyházközségnek; az újverbászi templom felújítása pedig a közelmúltban kezdődött el, és jelenleg is folyik.
A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül még egy-két cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. Dél-Bánátban, Nagyszereden még mindig él néhány tucatnyi cseh hívő. Bár lelkészük régóta nincs, vasárnaponként kétszer is összejönnek imádkozni, énekelni; a prédikációkat könyvből olvassák föl.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
