2024. április 26., péntek
MÁJUS 15. – A CSALÁD NEMZETKÖZI NAPJA

Kis családom, nagy családom…

– Elég lesz a családnak az a kisebb fej káposzta is, tudja, csak a papa meg én vagyunk – hallottam egyszer egy nénitől a zöldségesnél.

Család. A papa meg ő. Mert ők így alkotnak egy családot. Ahonnan én származom, jeles eseményekkor, ünnepekkor a családi ebédhez minimum húsz főre terítünk asztalt, de sokszor kiegészül a vasárnapi teríték is a nagyim vagy a nagybácsimék, nagynénimék tányérjaival. Mert mi meg így vagyunk egy család. Mi. Merthogy még mindig az enyém is, s mondom ezt úgy, hogy már kerek tíz éve nem is a szüleimmel lakom, feleség és anya lettem, saját családom lett. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy lett egy másik családom is. A nagy, harmincfős kerek egészben egy kisebb, három ember alkotta szintén kerek egész. De család voltunk a férjemmel még a gyermekünk születése előtt is. Ahogyan néhány évig – amikor ketten együtt laktunk – a húgom volt a kis családom a nagy családomban. Mert mi a család? Csakis apa, anya, gyerekek nevezhető annak? Nem egyszer hallottam már, hogy a (még) gyermektelen házaspárokat úgy emlegetik, hogy nincs (még) családjuk (sok helyen ugyanis a család kifejezést a gyermek szinonimájaként is használják). Ezen elgondolás szerint a gyermek születése alakítja családdá a házasságot. A férfi és a nő családdá csak apaként és anyaként válhat. Amikor a kettő hárommá/néggyé/ötté… alakul. De minimum néggyé, mert – saját eddigi tapasztalataim szerint – az egygyermekes családok felé gyakran azt az elvárást sugallják, hogy igazán a családdá válás a legkevesebb két gyermeknél történik meg. Holott a család definíciója nem említ számbeli elvárásokat. A meghatározás szerint: „a család emberek egy közössége, vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. Önmagában is viszonylag teljes rendszerként működik, és tagjai (családtagok) egymással rendszeres, életvitelüket átszövő kapcsolatban vannak.”

Mégis sokszor számokban gondolkodunk, ha családról beszélünk. S amikor azt hallom, hogy az ismerős házaspárt úgy emlegetik, hogy nincs családjuk, mindig ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennem: a családot számok vagy érzések definiálják?

Mert számomra mindenképpen az utóbbi. Számomra a család az, ahol teljesnek érzem magam. Ahol megnyugodhatok és feltöltődhetek. Ahol elcsendesedhetek, de hallathatom a hangomat is. Ahol megvívhatom a harcaimat. Ahol lehetek kétségbeesett, szomorú, rosszkedvű és kételyekkel teli is. Ahol ötletekkel állhatok elő és tanácsokat fogadhatok meg. Ahol elfogadok és elfogadnak. Ahol kérdezhetek és válaszolhatok. Ahol meghallgatok és meghallgatnak. Ahol lehetek energikus és fáradt is. Ahol nevethetek és sírhatok. Ahol segíthetek és a segítségemre sietnek. Ahol gondoskodhatok a családtagjaimról és gondoskodnak rólam is. Ahol már gyermekem van, de még magam is gyermek lehetek. Ahol megértek és megértenek. S valójában mindegy is, hogy ez „csak” a húgommal vagy „csak” a férjemmel alkotta mikrokozmoszban történik meg, a gyermekemmel kiegészült hármas egységünkben vagy a harminc fős rokoni társaságunkban, ha azt érzem, hogy otthon vagyok. Mert ahol otthon vagyok, ott az én családom. A kis családom és a nagy családom.