– Kicsiny koromtól a nővérem nevelt, bosnyák apámat nem ismertem. Később a gazdagok befogadtak, hogy béres legyek, aztán kilenc családot a világra hoztam, köztük a fogyatékos lányomat. Jórészt abból a huszonhatezer dinárból élünk, amit utána kapok – mondja az adai Kalmár Katica, akihez azért látogattunk el, mert segítséget kért a szerkesztőségünktől. Bár azt mondta, hogy segítséget nem kap, így a Vöröskereszttől sem csomagot, a községi szervezetben kiderült, hogy időnként nekik is jut, igaz, nem minden hónapban.
– Volt lakásunk emeletes házban, központi fűtéses, azt még Titótól kaptuk, Belgrádban jártam kiharcolni; tizenhét évvel ezelőtt adták ezt a mostanit, a gyerekek miatt jó volt, hogy udvara is van; azt nem tudom, hogy szociális lakás-e, csak azt látom, hogy most érkezett az adócsekk a tulajdonos nevére, kétszer 13 600 dinár. Láthatja, ez egy romhalmaz, becsepeg az eső is, de nem tudom javíttatni. Hátulról bárki bejöhet az udvarba, elöl a kiskaput be szoktam kötni. Jó, hogy befogadtam ezt a kóbor kutyát, így mégsem mernek bejárni idegenek. Egy fiam él még velünk, ő kevés pénzért dolgozik, de nemsokára Zentára költözik. Aztán meg külföldre, mert ott már a többi gyerekeim közül is van. Kiskorú lányom elment, valakivel együtt él, nem tudok ellene tenni semmit. Reménykedek, hogy esetleg kapunk egy alkalmasabb házat. Úgy hiszem, akik hisznek Istenben, segítenek itthon vagy külföldről.
