2024. április 26., péntek

Az írás mint hibernált gondolkodás

Verebes Ernőt, a budapesti Nemzeti Színház vezetődramaturgját kérdeztük bemutatókról, alkotásról, találkozásokról, versekről

Amikor elvállalta a budapesti Nemzeti Színház vezetődramaturgi posztjára való felkérését, azt mondta, kihívást jelent számára egy más légkörben megmerülni, ami jelenthet keresztséget, de belefulladást is. Azóta eltelt majd három év, sok előadás fűződik Verebes Ernő nevéhez, nemcsak dramaturgiai munka, hanem önálló darabok és zeneszerzői feladatok is jegyzik a nevét. Új verseket tartalmazó kötetének pedig nemrégiben volt a zentai bemutatója.

Erről is beszélgettünk a szerzővel, először azonban kicsit a múltban maradtunk.

 Most hogy vagy? Hogy érzed magad Pesten, a Nemzetiben, Don Quijote és Cervantes lelkében „vájkálva”?

– Hogy az elején kezdjem, valóban kihívást jelent számomra ez a munka. Új emberek, új viszonyok, s egy intenzív színházi jelenlét. Nem tudtam, bírom-e majd fiatalos szuflával… Aztán lassan megtanultam úszni. Hogy keresztség-e ez, vagy belefulladás, nem tudom – hisz a víz alatt is van levegő, csak kopoltyú kell hozzá –, mindenesetre színházi emberként is megőriztem egyfajta külső rálátást, ami időnként nagyon hasznosnak bizonyul. Ilyenkor azt érzem, úgy működök, mint egy érdekes verssor egy hőskölteményben. Vagy mint egy hősköltemény egy hősöket elunt társadalomban. Nem tudom, melyik a felemelőbb, illetve hasznosabb, de itt kapcsolódnék vissza arra a hősre, aki még nagyon sokáig aktuális marad: a Don Quijotét még szeptemberben mutattuk be, azóta játsszuk, és mondhatom, szeretjük mi, alkotók, és a közönség is. Az új szövegkönyv, amit ezen igencsak terjedelmes regény főbb motívumait felhasználva írtam, otthonra talált a színpadon, és remélem, a színészek szívében is (Don Quijote-Reviczky Gábor, Sancho Panza-Bodrogi Gyula, Dulcinea-Udvaros Dorottya). Vagyis, hogy örömmel játsszák. Mindenesetre Vidnyánszky Attila rendező szerint ez a darab számára is felért néhány Don Quijote-i kalanddal. Szerintem a figurák szerethetősége az, ami túlmutat történelmen és aktualitáson, vagy éppen egybefogja ezeket, ez a szerethetőség pedig, talán a humorba forduló nagyotmondások, és a valódi líra különös ellenpontozásából ered.

 Már tovább léptél, hiszen mindig a következő feladatra készül az ember. Szindbád, aztán a békéscsabai Jókai Színház, ahol zeneszerzőként dolgoztál.

– Igen, a következő darab Krúdy Szindbádja volt. Ebben nem mint író, hanem mint dramaturg működtem közre, de annak is már három hónapja. Hihetetlen gyorsasággal múlik az idő, nem úgy, mint az egyik Szindbád-novellában, ahol egy falusi templom toronyórája „olyan időt mutatott, amilyen igazából nincs is.” Izgalmas dolog, ugyanakkor, nagy „merítkezés” volt Krúdyval, annak hosszú lélegzetvételnyi mondataival, idő-alagútjaival foglalkozni, bolyongani nyelvi útvesztőiben, miközben megint csak egy gyöngyhalász jut eszembe, akinek vagy sikerül felhoznia megszerzett kincseit, vagy nem. Úgy gondolom, mi felhoztuk. De azt is tudom, hogy a kincskeresés függőséget okozhat, jobb vele leállni, mielőtt elvonási tünetek jelentkeznének az emberen. Szó mi szó, nagy lubickolás volt.

Békéscsabán a Jókai Színházban a Bánk bánt mutatta be a társulat Zalán Tibor szövegi „átvezetésével”, Szabó K. István rendezésében, aki a zeneszerzést rám bízta. Szerintem veretes, ugyanakkor mai, lényegre törő előadás jött létre.

Nagyon fontosnak tartottad/tartod a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theater Meeting – MITEM). Beváltotta-e a fesztivál a hozzáfűzött reményeket, anyaországi és nemzetközi megítélése okán egyaránt?

– Nemcsak én tartom fontosnak ezt a találkozót, hanem az egész színházi szakma – végül is, úgy tűnik, ebben van egyetértés, Magyarországon is. Az idén, áprilisban, már a harmadik fesztivált szervezzük, tizennégy ország és huszonhárom előadás részvételével: Dél-Korea, Kína, Jakutföld, Görögország, Szerbia, vagy például Olaszország, Spanyolország, Lengyelország és még sorolhatnám. Izgalmasnak ígérkező találkozónak nézünk tehát elébe, melynek vezérgondolata a sokszínűség harmóniájaként is megfogalmazható. Ilyen jellegű és mérvű művészeti kitekintés, ugyanakkor szembesülés, tudtommal nem volt még az országban. S ezt elmondhatom azért is, mert a színház, köztudottan magában foglalja mindazt, ami valóság, fikció és élő történelem. De valójában a találkozás ténye a legfontosabb, amikor tapasztalatok, információk, ízlések oda-vissza áramlanak. Jó példa lesz erre az Urbán András által rendezett Hazafiak (J. Sterija Popović: Rodoljupci), amit a Belgrádi Nemzeti Színház színpadán láthatott először a szerb közönség, és most a budapesti Nemzeti Színházban, többek között a magyar közönség is részese lehet e két nép 19. századi sorsviszonyát egyedi módon tárgyaló előadásnak. Néha úgy tűnik, egy érdekes párhuzam felülírja az esztétikai vagy stilisztikai megközelítéseket.

Új versesköteted is megjelent. Nem tartozol az évről évre kötettel jelentkező írók közé. Fontosnak tartod, hogy így is megszólalj, ne csak a színház nyelvén?

– Tavaly az Ünnepi Könyvhétre jelent meg az External című verseskötet, melynek hazai bemutatója nemrégiben volt Zentán. Az irodalom nyelvén megszólalni az nem feltétlenül, sőt, igen ritka esetben jelent színházat, viszont a színház nyelvén megszólalni, csaknem mindig irodalmat jelent, még akkor is, ha az előadásban nem hangzik el szöveg. Mert létezik egy forgatókönyv, mely már irodalmi kategória – amennyiben elismerjük, hogy az írás nem más, mint hibernált gondolkodás.

 Versesköteted címe többféleképpen értelmezhető, még akkor is, ha az olvasó versről versre talál új magyarázatot, összefüggést hozzá. Eleve úgy tervezted, hogy a három fejezet szövegei egybeolvasva összefonódjanak, vagy csak amikor összeállt a kötet, akkor derült ki számodra is, hogy itt egy korhangulatot tükröző versfolyamról van szó?

– Néhány vers, összeolvasva, valóban egységet képez, de több a szigetként megjelenő gondolat. Ám mint már annyiszor kiderült: mondhatok akármit, minden olvasáskor újraírja magát a könyv. A kötet címe, External, a rám ható külső hatásokat ismeri el és tárgyalja, de ezek mindegyike befelé irányul, és belül válik verssé. Ám ellenkező irányból is közelíthetünk: a belső tengereken történő hajózás a kívül süvítő szelektől függ. Mindenesetre a cím provokatív, hisz a kívül-belül létezés ettől jóval komplexebb tanulmányozást igényelne. Jó néhány év termése jelenik meg e könyvecskében, formára és tartalmi megközelítésre való tekintet nélkül. A három fejezet mégis szépen elkülönül, a versek szinte maguktól, és Beszédes István szerkesztő segítségével, rendeződtek három csoportba. Ami pedig a korhangulatot illeti: minden/ki azt tükrözi, amikor született. Talán mi is. Lehet, hogy ezért – vagy ezért nem – ünneplünk születésnapokat.