Budapesten a Mai Manó Házban nyílt meg Lazukics Anna Jugoszlávia 1954–1989 című kiállítása. Fényképek, kordokumentumok egy olyan országból, egy olyan országról, amely ma már nem is létezik. Mesterséges tákolmány volt, ma már mindenki tudhatja, hiszen egyes részeinek, tagköztársaságainak népeit évszázados kulturális és vallási különbségek választották el egymástól. Egymás mellett élt itt istenhívő katolikus, református, evangélikus, zsidó, pravoszláv, muszlim és ateista kommunista, szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói, albán, bosnyák, magyar, szlovák, román, ruszin, ukrán, német, cseh és nem sorolom.
A kiállítás képei a boldog békeidőkben készültek. A két évszám az egykori, nagy Jugoszlávia történetében nem jelentett semmiféle mérföldkövet. Az első, a tárlat egyik erős képe 1954-ben készült. Anna ekkor mindössze 17 éves. Önfeledten játszó, ugrándozó gyerekek, tele lendülettel, hogy maga a kép is szinte belemozdul. A fejetlenség ugyan szó szerinti, de csak látszólagos. Az 1989-es évszám pedig az utolsó kép készítésének a dátuma. Csendélet, egy elhagyott nekünk szállás, másoknak tanya pingált szobájának részlete. Itt hagyott szekrény, nyitott ajtókkal, benne maradt ruhákkal. Elmentünk. Kép a sorozatból, a szállások, tanyák fölszámolásáról szóló képregényből. Az első még tele lendülettel, az utolsó pedig maga az enyészet, a mozdulatlanság, de az üveg nélküli ablakon beszűrődő fény sejteti az innen örökre eltávozó emberek lába nyomán fölvert apró, finom port, amely visszaszáll ide, ebbe az elhagyott szobába, és nesztelenül beborítja a tárgyakat, a szekrényt és a benne lévő ruhákat, az éppen szétesőfélben lévő asztalt, a kemencét a kuckóval, a falhoz állított polcot és minden, minden apró kis tárgyat, az egykorvolt lakók emlékeivel együtt. Az egész tákolmányországnak is mintha ugyanez lenne a története, a sorsa. Először volt a lendület, a szocializmus építésének fényes ígérete, hogy aztán alig fél évszázad elteltével darabjaira hulljon. Ahány tagköztársaság, most ugyanannyi önálló kis ország, saját elnökkel, kormánnyal, himnusszal, zászlóval és pénzzel. Sőt nem is annyival, eggyel többel, merthogy Szerbia déli tartománya is önálló állam lett azóta.
Aztán ott a már emlegetett nagy vadász. Protokollkép. Más szóval föladat: Lazukics Anna törékeny alakja a marcona balkáni fotóriporterek között, hiszen fényképezőgéppel a kezében, fotóstáskájával a vállán sem nyomott többet negyvennyolc kilónál. A két fő modell pedig Tito és Kádár János egy vadászaton. Tito volt a házigazda, a fiumei Csermanek János meg a vendég. Azelőtt a kizsákmányoló főurak szenvedélye volt a vadászat, most pedig a népi demokráciák diktátorainak, vagy ha úgy tetszik, választott vezetőinek jár ki ez a demokratikus passzió. No meg a hozzájuk tartozó sleppnek. Az előtérben az áldozat, egy hatalmas szarvasbika, trófea a javából, feje kitámasztva, agancsa nagyobb, mint a mögötte álló két államférfi. Anna fényképezte úgy, hogy nagyobbnak látsszon, fotósoknál ez rutinmunka. A kép készítésének dátuma 1977. Sem akkor, sem később nem mondták meg soha, hogy ki ejtette el az állatot. Tito? Kádár? Az is lehet, hogy valamelyik ügyeletes mesterlövészé az érdem, csak azt nem szokás nyilvánosságra hozni. A mesterlövészetnek nagy hagyománya van a Balkánon, sőt nagy hagyománya lesz, hiszen a legújabb boszniai háborúban a környező hegyekről ilyen minden tehetséggel megáldott, ügyes kezű, jó szemű lövöldözők tartották rettegésben Szarajevó lakóit. Sőt valakik még háborús bizniszt is csináltak belőle. Pihent agyú amerikai turisták lövöldözhettek kedvükre s persze jó pénzért a boszniai főváros amúgy is sokat szenvedett népére. Ártatlan emberekre, büntetlenül. Köztudott volt az is, hogy hetekkel a vadászatok előtt az egyik etetőnél egy Titóhoz hasonló alkatú belügyes ült egy széken, zöld vadászkabátban, zöld vadászkalapban, és amikor már megszokták a jelenlétét, kukoricával etette a vaddisznókat. A vadászat napján meg magát a nagy vadászt ültették oda, aki nem cső kukoricával, hanem puskacsővel várta a kocákat. De van itt egy másik kép is Jugoszlávia marsalljáról, egy évvel korábbról, 1976 szilveszteréről. Tito fején óriási díszes mexikói sombrero, és Jovanka teli szájjal nevet. Hogy mit mondott közben, azt Anna árulta el. Azt mondta, hogy jól áll neki. Mármint Tito fején a kocsikerék nagyságú kalap. Hogy mire gondolt még, esetleg másra is, talány. Azt is mondhatta, hogy ez még jól áll neki. A férjura ekkor már igencsak benne volt a korban, és Jovanka egy újságírónak elmondott, amolyan tollba mondott memoárjából tudjuk, hogy Titóhoz időnként csinos masszőzök is jártak. Féltékeny volt rájuk, vagy legalábbis idegesítette, hogy a másik szobában mi mindent művelhetnek Titóval, bár elmondása szerint „fizički” (fordítsuk le úgy, hogy testileg) Tito már semmit nem tehetett velük, de akkor is. A vén kecske is megnyalja a sót, még ha mellesleg egy ország marsallja is az illető.
Van itt egy szép, szelíd fotó egy juhászlányról, a háttérben a birkáival. Az a címe, hogy Fekete bárányka. Ritka a fekete bárányka, ugyanolyan ritka, mint a juhászlány a juhászok között. Anna maga is fekete bárány volt, amikor fotóriporterségre adta fejét, hiszen akkoriban ő volt az egyetlen nő a sok férfi között. A Magyar Szó nagy tekintélyű, legendás fotóriportere fejét is vette emiatt. Megtiltotta a laboránsnőnek, hogy előhívja Anna filmjeit, mondván, hogy amíg ő ott van, addig nő nem lesz a Magyar Szó fotóriportere. Anna azonban feltalálta magát, és az akkor még szomszédos Dnevnik szerb napilap fotólaborjában dolgozta ki felvételeit. Így kezdődött a fotóriporternő térhódítása a férfiaknak fenntartott területen. Képei viszont nem jelenhettek meg a lapban, s ezért beállt korrektornak.
Anna az egyetlen a Magyar Szó fotósai közül, aki rendezte filmjeit, legalábbis filmjeinek nagy részét, mert ígéretet kapott, hogy a Forum kiadó kiadja a könyvét. Jártam akkoriban nála. Egyedül élt, férje, Stevan Lazukić fotóriporter már meghalt, és a lakás tele volt filmekkel és képekkel. Szanaszét terített filmek és képek között kellett egyensúlyozni még az előszobában is, csak a konyhában és a fürdőszobában maradt egy kicsi szabad hely. Kereste a legjobb képeit, és napról napra újabbakra és újabbakra bukkant, hiszen ki emlékezne arra, hogy fél évszázadon át mi mindent fényképezett. A Forum kiadta a könyvét, igencsak szép lett, megkapta a 2014. évi szép magyar könyv díjat, grafikai tervezője Kapitány László volt.
Mi lesz a többi filmmel, ott, Újvidéken, a Forum-házban? Rendezi, digitalizálja majd azokat valaki is? Ifjú Gábor, Németh Mátyás, Bora Vojnović és a többiek filmjeit. Félő, hogy ugyanolyan finom por lepi be azokat is, mint a tanyasi szoba belsőjét, és lassan az enyészeté lesz mind. Úgy hallottam, a Dneviknél kidobták a filmeket, mert a digitális korban nincs szükség filmekre. Szemétdombra vetették egy város, egy tartomány, egy mára szétesett ország kordokumentumait.
Lazukics Anna minden egyes képét sokáig kell nézni, mindaddig, amíg meg nem találjuk azt a szinte elrejtett poént, tárgyat, föliratot, eseményt, történést, mozzanatot, ami értelmet ad minden egyes képnek. Ami miatt megnyomta a fényképezőgép kioldógombját. Itt a piros, hol a piros, egy kicsit másképpen.
Lazukics Anna kiállítása a magyar fotográfusok szentélyében április 3-áig várja látogatóit.
(Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház, Máy Emánuel egykori császári és királyi udvari fényképészmester volt műteremlakása, 1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20. Mellette a Thália Színház, szemben a Budapesti Operettszínház. Nem rossz hely.)
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
