Édes-bús* apróságok

Angyalszárny suhogása

Lovas Ildikó

2016. március 7., 17:41 >> 2016. március 7., 18:44

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Nem tudom, hogyan múlnak el az ünnepek a lélekben, amikor valami igazán kiemelkedő dolog történik a művészetben – ilyen volt a magyar irodalmi Nobel-díj és ilyen az Oscar-díj is, nem a második, hiszen nem feledkezhetünk el az elsőről, A légy című animációs alkotásról, amely az eső magyar Oscar-díjat „hozta nekünk, magyaroknak”. Így mondom, így érzem, akkor sem gondoltam másként, amikor csak kiskamasz voltam, és valami titkos úton-módon a fejemben megragadt a légy, Rofusz Ferenc alkotása, aki politikai okokból nem vehette át a díjat – nem utazhatott ugyanis el, aki pedig átvette, az nem ő volt…

Van ilyen.

Néha díjjal, néha ütéssel. Mikor hogyan alakul az idő és a díjak története. De ennek igazából nincs jelentősége, mert végül is odakerült a szobrocska jogos tulajdonosához – nem akarom elképzelni, miket gondolhatott az eltelt időben az alkotó, de szövegekből, riportokból feltételezve a habitusát, olyan nagyon nem izgathatta. Bár ilyen nincs is, mert minden ember emberből van, és érzése is van, noha erről a diktatúrák nem vesznek tudomást.

Természetesen, hiszen nem ilyen a természetük.

Nem tudom tehát, hogyan múlnak el az ünnepek a lélekben, amikor valami igazán kiemelkedő dolog történik a művészetben, Kertész Imre Nobel-díja, Rofusz Ferenc Oscar-díja, Szabó István Oscar-díja után 34 évvel Nemes Jeles Lászlót is ünnepeljük.

Szeretném, ha hosszan megmaradna az érzés, az öröm.

Nem akarok a filmről írni – hiszen már megtettem hónapokkal ezelőtt –, az igazán kiemelkedő művészi látásmódhoz nem kell díj, amiképpen a Réz Pál-féle definíció értelmében szeretett felületességet sem kell értenie mindenkinek. Ezzel nem azt mondom, hogy a Saul fia című alkotásban bármiféle felületességet gyanítottam volna, éppen ellenkezőleg: a szavak úgy kerültek egymás után, hogy alapvetően mindkét magatartás az alkotói szabadságot tartja a legfontosabbnak. Fontosabbnak a díjaknál, a „hozzáértők” véleményénél.

Létrehozni valamit a művészetben önmaga jutalmát jelenti. Ugyanúgy, mint a művészi alkotások értelmezésének fel- és kihasználása valamiféle üzenetek megfogalmazására, önmaga büntetését hordozza magában. Ilyenek a mondatok, árulkodóak. Ilyenek az alkotások is, árulkodóak, ezért aztán igazán nincs jelentősége annak, miképpen értelmezik azokat egy adott pillanatban – félre.

Annak viszont nagyon is van jelentősége, amikor elismerik, amikor olyan óriási módon teszik ezt, mint egy Oscar-díj.

A fekete-fehér, (túlfehér) csaták említésétől eltekintek, azoknak (ebben a pillanatban) ugyanúgy nincs jelentőségük, mint ahogyan annak sem volt A légy díjazásakor, hogy Rofusz Ferenc nem állt ott… Persze a szerző számára lehetett jelentősége – ezt már körbejártuk.

Úgy döntöttem, nem hagyom elmúlni ezt az ünnepet, tudom, hogy tudom. Hiszen már sikerült.

Minden esemény ösztönözhet arra, hogy újraolvassunk könyveket, újranézzünk filmeket. Nyilván ilyen tudatos vagy kevésbé tudatos döntés eredményeképpen vettem elő Jeles András: Füzetek – „Főúr, füzetek!” című könyvét.

Aztán eszembe jutott, voltak rossz érzéseim is a szerző kapcsán, viták, levélváltások néhány évvel ezelőttről, amiket olvashattunk. Ma már azoknak nincs jelentőségük (nem tudtam, hogy az szinte csak rezgésnek számít ahhoz a cunamihoz képest, ahogyan manapság divatos a kulturális-művészi életben megszólalni és odaszólni).

A szerző ezen könyvének, csakúgy mint filmjeinek, rendezéseinek viszont igenis nagy jelentőségük van. Ezt tudom, de nem mindent szeretek, ami viszont már egyéni ízlés kérdése, nem tartozik ide.

„A macska a ládán kuporog, feszülten figyeli az ablak túloldalán, a párkányon magot csipegető cinkéket: fölfelé tekintő figurája, tartása, oly áhítatos, mint az imádkozóké. Ez a kép automatikusan előhívja a tükörképét bennem: a hívők istenszerelmét, mint végletekig visszafogott macskaugrást, vadászatot” – írja ebben a könyvben.

Nincs ezzel mit vitatkozni.

Nekem is van, mindig is volt macskám. A kertben pedig cinkék vannak, a konyhaablakból szoktam bámulni őket. Vagy a macskát, ahogyan a teraszon ülve, ugrásra készen, szintén a cinkénket bámulja. Viszont imádkozni, ha szoktam, lehajtom a fejem.

Nemes Jeles László valami olyasmit tud, amit talán senki más közülünk (ha élhetek ezzel a szóval, anélkül hogy megbántanék bárkit, hogy magam is annak veszem, aminek őt, magyarnak. Talán egyetlen, angyalszárny-suhogásnyi pillanatig szabad ezt megtennem): képes arra, hogy egyben láttassa azt, ami talán sohasem volt egyben, de mégis annyi emberben élt erre a vágy.

A rendező következő, műfaját tekintve thriller kategóriába sorolható filmjéről ezt nyilatkozta (az Index idézte, 2015. 11. 27.): A Naplemente egy olyan Budapesten játszódik 1910-ben, ami még toleráns volt, és kozmopolita, ahol különböző származású, etnikumú és vallású emberek laktak békésen egymás mellett. A nácik ezt ölték ki belőlünk. A 20. század bizonyos szempontból faji értelemben tiszta országgá tette Magyarországot. A film a történelem egy nagyon fontos pillanatában játszódik, közvetlenül azelőtt, hogy kitörne a világháború és a civilizáció a sötétségbe zuhanna.

A kérdések, amiket az Oscar-díjas rendező feszeget, máig hatóan aktuálisak. A válaszok pedig nem mindig azonosak. A magyar kulturális élet izgalmas időszaka következik. Mert ha valódi tehetséggel kerülnek bemutatásra a válaszok, fogalmazódnak meg a kételyek, másként nem lehet.

Amit viszont ebben az ünnepbe öltözött lélekben is sajnálok, az a Toldi (a Taxidermia rendezője, Pálfi György készítette volna), ahogyan magányosan porosodik (Toldi) egy csatajelenet (vagy pénz-jelenet?) miatt.

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)

 

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége