Sokan győzelemként ünneplik a múlt heti brüsszeli uniós csúcs megállapodását. A résztvevők mindegyike a találkozón azokra a változtatásokra bólintott rá, amelyeket az Egyesült Királyság önzőn magának követelt az EU-tagság megtartásáért cserébe.
(Léphaft Pál)
Az alkudozást Brüsszellel a britek uniós szerepvállalását és pozícióját újrafogalmazó megállapodásról, illetve a nekik biztosítandó különleges státusról David Cameron miniszterelnök kezdeményezte. Már az elején megígérte honfitársainak, hogy a tárgyalások sikerének és kormánya újraválasztásának esetén referendumot ír ki az EU-tagságról.
Mindkét feltétele teljesült: kabinetjének tavaly ismét bizalmat szavaztak, az Unió csúcsvezetői pedig elfogadták a követeléseit. Így már csak a népszavazás van hátra, amelynek időpontja 2016. június 23-a. Ezen a választók arról nyilváníthatnak véleményt, hogy maradjon-e a szigetország a – London elvárásai szerint – „megreformált” EU-ban, vagy sem.
A konzervatív kormányfő elégedett a brüsszeli döntéssel, illetve engedményekkel, s ezért az uniós tagság mellett kampányol. Nehéz feladat vár rá, hiszen mind a pártja és a kormánya, mind a lakosság teljesen megosztott. Soraikban sokan EU-hívek, mások viszont a közösség elhagyása (Brexit) mellett kardoskodnak.
A kiválást támogatókat a brüsszeli egyezség is hidegen hagyja, pedig ennek egyik fontos eleme, hogy Nagy-Britannia akár hét évig korlátozhatja a területén munkát vállaló uniós polgárok szociális juttatásait, és jelentősen csökkentheti a gyerekeik után járó családi pótlékot. A szigetre ezután érkezőkre azonnal vonatkozik a szigorítás, a már ott dolgozókra 2020-tól, ha a brit költségvetés indokolja.
Ezen túlmenően Cameronéknak sikerült kicsikarniuk, hogy Nagy-Britanniára már ne vonatkozzon a tagországok közötti integráció szorosabbra fűzésének törvényi kötelezettsége. Azt is elérték, hogy országuk kimaradhasson az euróövezetből, de ezért a brit vállalkozásokat nem érheti diszkrimináció. Mindezek ellenére Londonnak „teljes beleszólása” lesz az egységes európai piacba.
Az uniós tagok rábólintottak arra a követelésre is, hogy Brüsszel ne fogadjon el a britekre vonatkozó hátrányos döntéseket. Ha ez mégis megtörténne, London „fellebbezésre” jogosult.
Nagy-Britannia uniós tagságának feltételei tehát (ismét) módosultak. Ráadásul úgy, hogy a megszerzett új előjogaitól és a különleges státusától csak akkor lehet megfosztani, ha ebbe a mindenkori brit vezetés beleegyezik.
Brüsszel szerint ez nem sérti az EU alapértékeit. A kritikusok viszont úgy vélik: a megállapodás precedenst teremtett arra, hogy elfogadható a diszkrimináció a közösségen belül, holott ez ellenkezik az Unió alapelveivel.
Sok tagországban egyre nagyobb a nyugtalanság, hiszen amit Cameron művelt, az létkérdést vetett fel az EU számára, s tovább gyarapította a gondokat. Arról nem is beszélve, hogy ha a brit „járvány” terjedni kezd, még nagyobb lehet a már most veszélyes méretű uniós zűrzavar.
A történtek után ugyanis bármely tagállam előállhat saját követeléssekkel, s próbálkozhat azzal, hogy különleges elbírálást kényszerítsen ki magának. A Cameronék példáján felbátorodók ezentúl akármikor követelhetik az EU-hoz fűződő viszonyrendszerük újratárgyalását. Sokat nem is kell gondolkodniuk. A minta adott, csupán tinta kell, amellyel megírják a – többiek rovására megszerezni kívánt – kedvezmények listáját.
A szerényebbek talán beérik a britekéhez hasonló jogosítványokkal. Ausztria, Dánia és Németország már jelezte: első lépésben szívesen korlátoznák a társországokból hozzájuk érkező munkavállalók gyerekei után járó juttatásokat. A holland lakosság 53 százaléka pedig máris támogatja a brit típusú uniós népszavazás kiírását saját hazájában.
Idővel egyéb kívánságok is megfogalmazódhatnak, aminek teljes káosz lehet a vége. A súlyos válsággal küszködő Unió egyelőre csak veszélyes időket él át, bizonytalan jövő előtt áll.
A nemzeti próbálkozások az uniós krízis kezelésére eddig sikertelennek bizonyultak, Brüsszelnek pedig továbbra sincs sem közös, sem hosszú távú megoldása a legégetőbb problémákra. Az egységes fellépés az esetek többségében viszont vágyálom.
A brit ügy kivétel. E kérdésben azért sikerült összefogni, és egyhangú döntést hozni, mert mindenki tudja: végzetes lenne az EU-ra, ha a jelenlegi helyzetben a szigetország kiválna.
Brüsszel azonban sehogy sem találja a válságból kivezető utat. Ez egyre jobban bosszantja a tagországokat, amelyek egy része (Nyugaton) egészen másként látja, illetve képzeli el az Unió jövőjét, mint a többiek (Keleten és másutt).
Keleten főként azért próbálnak lobbizni, hogy – a britekhez hasonlóan – saját, önző nemzetállami politikát folytathassanak, s amennyire csak lehet, bezárkózzanak, kimaradjanak a nagyobb fokú integrációból. Mindeközben gondosan ügyelnek arra, hogy a közös kasszából megkapják a részüket, ameddig még lehet.
Nyugaton viszont egyre többen szorgalmazzák a – szorosabb gazdasági, szociális és pénzügypolitikát központosítva, esetleg egy mini-Schengenen belül folytató – mag Európa megerősítését. Inkább eltávolodnának (de a piacok miatt teljesen el nem szakadnának) a keletiektől, s azoktól a társállamoktól, amelyek lazább Uniót akarnak, fittyet hányva a közösség eredeti alapértékeire, célkitűzéseire és normáira.
A brit követelések elfogadásával – az integráció történetében először – pecsét került az EU két- vagy akár többsebességes változatára. A gyakorlatban persze már régóta többsebességes, többszintű és többközpontú az Unió, de most már hivatalos papírja is van róla.
