Az indián szocialista országa demonstrálja, hogy a szocializmus működik – így összegezhető az a minősítés, amelyet a sajtó Bolíviáról ad. (Az „indián szocialista” a The Guardian
„találmánya” annak hangsúlyozására, hogy Evo Morales, Bolívia elnöke nem kommunista, és politikájában fontos szerepet kap az, hogy indián. A Webtribune pedig: Bolívia a szocializmus működésének élő példája címmel közölt cikket.)
Ebben a minősítésben benne van az ország jellemzése is, meg annak magyarázata is, hogy a világsajtó olyan keveset foglalkozik vele. (A szocializmus latin-amerikai változatával kapcsolatban sokat írnak a venezuelai kudarcról – amely részben annak tudható be, hogy zuhan a kőolaj ára –, de kevés szó esik Bolíviáról.)
Legfeljebb akkor olvashatunk róla, ha valamilyen megrázó esemény színhelye, mint amilyen az volt, hogy a klímaváltozás következményeként kiszáradt a 3680 méter magasan fekvő, 27.700 négyzetkilométernyi (ez nagyobb, mint Szerbia egyharmada) területen fekvő Poopó-tó. Most azonban mégis nagyobb érdeklődés támadt iránta. Részben amiatt, mert Morales január 22-én ünnepelte hatalomra lépésének tizedik évfordulóját, részben pedig azért, mert február 22-én népszavazást tartanak annak lehetővé tételére, hogy Morales több mint kétszer jelöltethesse magát. (Őt ugyan már eddig is háromszor választották elnöknek – 2005-ben 54, 2009-ben 64 és 2014-ben 61 százalékkal – de az alkotmánybíróság kimondta: az első mandátumát a régi alkotmány szerint nyerte el, tehát nem számít.) Most azért írunk erről, mert Morales győzelmével Bolívia demonstrálta a demokrácia diadalát: ha az ország lakosságának többsége indián, akkor az elnöknek is indiánnak kell lennie. Így lett ő világ első indián elnöke. Bolívia lakossága ugyanis a kevertség minden lehetséges fokozatát kimeríti, de a hivatalos statisztika szerint a lakosság 55 százaléka indián (30 százalék kecsua és 25 százalék ajmara), 30 százaléka fehér–indián keverék: mesztic, valamint 15 százaléka fehér.
Példát ad arra is, hogy hogyan kell méltányolni ezt a tarkaságot. Nemcsak azzal, hogy a kecsuák és az ajmarák között még soha sem támadt feszültség, hanem azzal is, ahogyan ezt a keveredést méltányolják, többek között azzal, hogy Bolívia a világ egyetlen állama, amelynek nevében ott van az, hogy többnemzetiségű. Úgy hívják ugyanis, hogy Estado Plurinacional de Bolívia; Bolívia Többnemzetiségű Állam. Ugyanakkor azonban demonstrálja azt is, hogy a demokrácia a kisebbség leszavazásának rendszerévé is válhat, mihelyt egy nemzeti vagy faji kisebbség igényéről van szó. (Morales például ragaszkodott ahhoz, hogy az autonómiáról országos népszavazást tartsanak. Az eredmény az lett, hogy 57,6 százalék elvetette az autonómiát, de a nagyobb arányban fehér lakosságú Santa Cruz tartományban 74 százalék szavazott mellette, és még két tartományban volt a függetlenségnek 61, illetve 58 százalékos többsége.)
A szocialista rendszer sikeres működését azzal demonstrálta, hogy gazdasága 2006 óta átlag több mint 5 százalékkal nőtt, a fejlett országok olyan lassan induló növekedésének éveiben, 2013-ban 6,3, 2014-ben 5,9 százalékos volt. (A tunéziai La Presse írta, hogy az ország fejlesztési tervének kidolgozásánál nem Szingapúr, Svájc vagy Norvégia, hanem Bolívia példáját vették mintául.) Magát a szocialista jelzőt pedig államosítással és az USA-ellenes politikájával érdemelte ki.
Az államosítást fokozatosan hajtotta végre: rögtön hatalomra lépésekor, 2006-ban államosította a földgázkitermelést. (Területén van a világ egyik legnagyobb földgáztartaléka.) 2007-ben a fémipart, 2012-ben az ezüstbányákat. Az USA-ellenes politikát pedig azzal demonstrálta, hogy Morales Fidel Castrót választotta példaképül. Az Amerika-ellenes országokkal igyekezett minél szorosabb kapcsolatba lépni, és nem fukarkodott a Washington elleni kirohanásokkal sem.
Nem elégedett meg azzal, hogy Hugo Chávezzal és Fidel Castróval együtt tető alá hozta a „népek kereskedelmi szerződését”, létrehozott két nemzetközi szervezet is: az Amerikai Szabadövezetet, az ALCA-t és az Amerika Bolívari Alternatíváját, az ALBA-t, hanem mindennek betetőzésére akkor látogatott Iránba, amikor annak – Mahmud Ahmadinezsád elnök idején – legkiélezettebb volt a viszonya az USA-val.
Amerika-ellenességét pedig olyan gyakorlati lépésekkel juttatta kifejezésre, mint az, hogy kilépett az USA irányítása alatt álló USAID-ból, és kiutasította a washingtoni nagykövetet. Megszakította az együttműködést még a kábítószer-ellenes szervezettel is. Ezt a hozzáállását azonban a nyilatkozataiban is kifejezésre jutatta: „az USA megalázza a népeket, lázadást szervez azokban az államokban, amelyek elutasítják az imperializmust és a kapitalizmust” – hangoztatta számtalanszor.
Természetesen Bolívia példája mutatja, hogy ez a rendszer sem mentes a problémáktól. Nemcsak az olyan általános jelenségektől szenved, mint a korrupció (2012-ben 12 évi börtönre ítélték Morales pártjának egyik vezetőjét), de olyan furcsaságokat is produkál, mint az, hogy az indiánok tüntettek egy útépítés ellen, a gyerekek pedig a törvény ellen, amely megtiltotta nekik, hogy munkába álljanak 14 éves koruk előtt. Most pedig Morales demonstrálja azt is, hogy a szocializmussal azonosítható az örökös hatalom vágya is, mert ő ugyan a szocialista rendszert tartja örökéletűnek, kijelentve: „Nem vagyunk ideiglenesen az elnöki palotában, úgy jöttünk ide, hogy végleg ott maradjunk, ha lehet 500 évig.” Ebből az 500 évből azonban, amíg él, ő akar elnök lenni.
