Bridge of Spies (2015). Rendezte: Steven Spielberg. Írta: Matt Charman, Ethan Coen és Joel Coen. Fényképezte: Janusz Kaminski. Vágó: Michael Kahn. Zene: Thomas Newman. Díszlet: Adam Stockhausen, Rena DeAngelo, Berhard Heinrich. A főbb szerepekben: Tom Hanks, Mark Rylance, Alan Alda.
Rudolf Abel bűnösnek találtatik kémkedés vádjában és harminc év börtönbüntetésre ítélik – mondja ki az ítéletet (mondjuk nem föltétlenül nyomás nélkül) a bíró az USA ügyészségének székében ücsörögve. A közönség tombol. „Miért nem sütik meg a rohadékot?” A kamera fókusza a felugráló, vérszomjas, méltatlankodó népen. Pár perccel később a vörös függönyökkel fedett, hatalmas szovjet tárgyalóteremben kényszermunkára ítélik az amerikai pilótát, Francis Powerst. A közönség felállva tapsol, a kamera kitágítja a totalitárius teret, majd visszavág: gyújtópontjában a pilóta elgyötört arca, egy tragédia portréja.
A tény, hogy a kamera ugyanazt a tárgyalást rövid időn belül két oldalon teljesen másképp közvetíti, méghozzá az irónia leghalványabb jele nélkül, eleve érdektelenné teszi az erőviszonyok kiegyensúlyozatlanságát. És téttelenné ezt a szépen fényképezett, de érdektelen mozit.
James Donovan (Tom Hanks), a biztosításokra szakosodott ügyvéd elé különös ügyet helyeznek egy vastag iratköteg formájában: ő a kirendelt védője Rudolf Abelnek (Mark Rylance), a lebukott szovjet kémnek. Donovan az alkotmánynak megfelelően akar eljárni, hogy megmentse a férfit, még ha ezzel maga ellen is fordítja az Egyesült Államok teljes közvéleményét. A kétfelvonásos dráma második részében az igazságosság jutalma megérkezik: a kémet felajánlják egy amerikai kémért, Francis Gary Powersért (Austin Stowell) cserébe. Donovan emellett mindenáron a csere részévé szeretne tenni egy tévedésből bebörtönzött amerikai diákot is.
Rájönni arra, vajon Steven Spielberg filmjei ironizálni szeretnének-e az amerikai jogállam történelmi alapjaival, vagy azok visszásságait csak afféle dokumentumként mutatják-e föl – ez nem volt egyszerű már a Lincoln című dögunalmas lovaglódrámában sem (amely a feketéket egyenrangú állampolgárként elfogadó törvény korrupcióval és zsarolással történő érvényre juttatásáról szólt). A Kémek hídjában szintén ez a kérdés: vajon Spielbergnek mi a véleménye az amerikai törvényszékek mindenki számára világos és elfogadott jogtipró gyakorlatáról? Mert ugyan tematizálja ezt a praxist, állást egy pillanatra sem foglal, és minket sem kényszerít erre, holott az írott anyag alapján akár még alkalma is adódhatna erre. A jogtipró rendszernek végül is lehet, hogy igaza van – állítja. Ettől azonban filmje nem több, mint egy vállvonás. Mintha sztorijának morális, politikai, sőt, emberi elemei nem is érdekelnék, csak az, hogy felolvassa nekünk a Coen testvérek által írt mesét. Tök jó módszer, amíg az E. T.-t rendezi az emberfia, de egy hidegháborús kémdrámában édeskevés. (Képtelenség nem felidézni e film kapcsán a téma egyik legjobb közelmúltbeli darabját, a Suszter, Szabó, Baka, Kémet, amely sokkal elemibben, szofisztikáltabban és kegyetlenebbül mutatta fel ezt a világot, ahol nincsenek jófiúk és nincsenek hősök.)
Az idei Oscar-gála egyértelműen a fényképészek és a díszlettervezők diadalmenete lesz: szinte minden film kínosan szépen felvett, gyönyörűen fényezett jelenetek sorozata. Kínossá az teszi ezt a bűbájosan szép moziélményt, hogy Janusz Kaminski hiperesztetizált Kelet-Berlinjének képei egy mesefilm díszletei, ahol mesebeli katonák mesebeli falat húznak fel Európa kellős közepén. (Tán a Disney rajzolói képzelhetik el így a hidegháborút.)
A Kémek hídja profin elkövetett kommersz képeskönyv, amely hű marad a Spielberg által az utóbbi években felrajzolt útvonalhoz és beáldozza a dolgok mélységét és a valós emberi-politikai körülményeket egy ostoba hősmítosz kedvéért – bár még mindig nem olyan tragikusan rossz élmény, mint a Hadak útján vagy a Lincoln, és még egy értékes alakítás is található benne; igaz, nem Tom Hanksé, hanem az orosz kémet játszó Mark Rylance-é.
