A természet, pontosabban a természetben zajló folyamatok állandó ismétlődése az az erő, amely egész létünket meghatározza. Ősz után tél következik, tél után tavasz, majd nyár. Ez így megy, és reméljük, így is marad még nagyon sokáig, hiszen ez az állandóan ismétlődő, mondhatjuk örökös körforgás nélkül sem a növények, sem az állatok, de ember sem lenne ezen a bolygón. Ez a körforgás természetszerűen meghatározza mindazokat a teendőket, amelyeket azoknak az embereknek kell(ene) elvégezniük, akik a természetből élnek, és akik az unokáinktól kölcsön kapott környezetünkkel gazdálkodnak. Vagy garázdálkodnak. Manapság ugyanis az emberi kapzsiság okozta környezetkárosítás már akkora méreteket öltött, hogy az beláthatatlan következményekkel járhat. Ez alól természetesen a vadászat sem kivétel, ugyanis a vadon élő állatok elsőkként érzékelik, ha a természet körhintáját működtető motorban kilazul egy fogaskerék.
Mivel mifelénk, úgy tűnik, nagyon kotyogós lett a motor, feltétlenül már most, még télvíz idején, komolyan el kell gondolkodnunk, mi is az, amit a tavasz eljövetelekor feltétlenül meg kell tennünk, ha azt szeretnénk, hogy őszre újra vadásszunk.
Itt nem elegendő kimondani, hogy meggátoljuk a túlzott vegyszerhasználatot, meg hogy földet vásárolunk, és erdők, csenderesek telepítésével legalább részben javítunk a lepusztított élőhely állapotán. Itt tényleg tenni is kell, mert különben szögre akaszthatjuk a puskánkat.
A vadászok egymás között egyetértenek azzal, hogy a területen lézengő, még megmaradt apróvad állománya, de különösen szaporulatának megőrzése érdekében észszerű határok közé kell szorítani a szárnyas és a szőrmés ragadozók számát. Ezt a munkát minél előbb el kell kezdeni, hiszen az nem mondható etikusnak, ha a szoptató rókaszukát még vak kölykeivel együtt kutyákkal lefojtassák, vízzel öntik, akár az ürgét, vagy urambocsáss, méreghez nyúlnak! A szőrmés ragadozókról szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül az utóbbi években Észak-Bácskában újra megjelent és szépen elterjedt borzot. A köztudatba berögződött, hogy a csíkosfejű, mogorva állat főleg a termésben tesz kárt, azonban ez csak részben igaz. A borz mindenevőként a giliszták, a csigák és más puhatestűkön kívül módszeresen felkutatja és jóízűen elfogyasztja a földön fészkelő madarak tojásait, csibéit, akárcsak a néhány napos, menekülni még nem képes kisnyulakat, vagy akár a pár órás őzgidát is. Azokon a területeken, amelyeken a borz állománya eléri, vagy legalábbis megközelíti az optimális számot, engedélyezni kellene a vadászatát. Természetesen a tilalmat nem kell és nem is szabad teljesen feloldani. Így elérhető, hogy az egyedszám ne érje el azt a szintet, amikor a helyzet már kezelhetetlenné válik. Tény továbbá, hogy a vadászok nem lövik a borzot. Egyrészt azért, mert vadászata igen körülményes, másrészt pedig azért, mert nappal csak ritkán lehet vele találkozni.
A rókától eltérően a borz nem ugrik a lyukból, keményen kitart, és nincs az a kutya, mely épp bőrrel megússza a vele való találkozást. Még a nyílt területen ért állat is szembefordul akár a nagytestű ebbel, és komoly ellenfele a legfogósabb kutyának is.
Valamikor a borzot komolyan vadászták. Elsősorban gereznája miatt, másodsorban pedig azért, mert sokan előszeretettel fogyasztják a zsírját és a húsát is. Kellő elővigyázatosság mellett a borz húsa ugyanúgy fogyasztható, mint a vaddisznóé, hiszen a két állat étrendje szinte azonos.
A vajdasági apróvadállomány megőrzése érdekében az illetékeseknek mielőbb fell kellene oldani a borz vadászatának teljes tilalmát. Ha vadászidénnyel szabályoznák a vadászatát, a területtel gazdálkodók a megfelelő szinten tudnák tartani az állományt anélkül, hogy a fajt veszélyeztetnék.
