Életének 86. évében, január elsején elhunyt Zsigmond Vilmos, magyar származású Oscar-díjas operatőr. Az alkotó 1956 novemberében, a forradalom és szabadságharc leverése után hagyta el Magyarországot. Egy évtizeddel az emigrálást követően lépett be az amerikai filmes közegbe, ahol – mint ahogy erről az interjúban is beszél – hamarosan megalapozta máig tartó hírnevét. Zsigmond Vilmos operatőri munkásságát olyan alkotások fémjelzik, mint A szarvasvadász, a Harmadik típusú találkozások, Az eastwicki boszorkányok, a Vágyak vonzásában vagy A folyó – a felsorolást hosszan folytathatnánk. A Kilátóban közölt interjút Szkopál Béla, az Újvidéki Rádió egykori munkatársa készítette 2011-ben, nem sokkal az után, hogy Zsigmond Vilmos megkapta a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál életműdíját. Az interjú hangfelvételét a szerző az Újvidéki Rádió rendelkezésére bocsátotta, a felvétel a Metszetek című kulturális műsorban hangzott el tegnap. Az interjút a médiaház engedélyével közöljük.
Ismerjük az Oscar-díj és a többi szakmai elismerés történetét, de vajon mi a jelentősége ennek a díjnak, amit a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál ítélt oda egy ilyen nagymesternek, mint amilyen te vagy? Ennyi év és ilyen sikerek után mit jelent ez számodra?
– Szerintem az a jelentősége, hogy annyi év után, miután mindenki elhalmozott mindenféle életműdíjjal, a magyarok is fölébredtek. Ehhez az kellett, hogy azok az emberek eszméljenek fel, akik Amerikában élnek, akik jobban látják, hogy mi történik a világban, mint a Magyarországon élők. Van az a mondás, miszerint senki sem lehet próféta a maga országában. Itt arról van itt szó, hogy mégiscsak lehet egy próféta. Ez egy kivétel. Örülök annak, hogy én is tagja vagyok ennek a kivételes osztálynak. Annak is, hogy végre Magyarországon is elismerik azt, hogy a magyarok szeretnek előre menni, és megmutatni azt, hogy mi magyarok vagyunk, és hogy mi is jól tudjuk csinálni a munkánkat. Érdekes érzés, hogy az ember tagja lehet ennek a társaságnak, amelyik hírnevet akar csinálni a magyar névnek, a magyar valóságnak. A magyarok mindenhol megállják a helyüket. Nagyon érdekes például az említett filmfesztivál: ez az első, interneten zajló ilyen rendezvény. És ezt is a magyarok találták ki. Úgy látszik, hogy semmi sem történik a magyarok nélkül.
Ha visszagondolsz a pályádra, vajon segített-e neked a hollywoodi magyarság, akik érkezésedkor a filmiparban tevékenykedtek? Milyen tapasztalatod volt e téren?
– Az az igazság, hogy ez egy nagyon érdekes időszak volt. A magyarok, akik kijöttek, a második világháború alatt vagy közvetlenül utána érkeztek, mi pedig a forradalom után jöttünk, jó tíz évvel utánuk. Volt egy nagy különbség, lényegében mi mások voltunk, mint ők: generációs másság volt közöttünk. Be akartunk olvadni Amerikába, mi nem akartunk úgy élni, mint ahogy ők éltek. Ők egy amerikai magyar társadalomban éltek. Volt magyar házuk, mindenki a gyűlt össze, és mindenki magyarul beszélt, nem is akartak megtanulni angolul. Mi másképp néztük a világot. Mi be akartunk olvadni az amerikai közösségbe, és úgy mutatni azt ki, hogy magyarok vagyunk, és tudunk dolgozni. Az igazság az, hogy elmentem a Joe Pasternakhoz, azt reméltem, hozzá tud segíteni egy munkához. Nem tudott. Elmentem Gábor Zsazsához, ő is mindent mondott, de ő se tudott munkához juttatni. Elmentem a Michael Curtishez meg másokhoz is, akik szintén azt mondták, mint a többiek. Elmondták, hogyAmerikában más a szokás: az a szokás, hogy meg kell ismerned, mit tudsz, és akkor mi majd segítünk. Amikor megmutattam azt, hogy mit tudok, már nem kellett az ő segítségük. Akkor már segítettek az itteni filmesek, akik közül némelyik magyar volt, igaz. Rájöttem, Amerikában másképp érvényesül az ember. Nincs protekció, nincs az, hogy a nagyapád operatőr volt, hogy az apád operatőr volt, és belőled is az lesz. Neked kell megmutatni azt, hogy mit tudsz.
Mi a véleményed a mostani magyar generációról, operatőrökről, fiatalokról, akik megpróbálnak befutni Amerikában?
– Szerintem az az érdekes ebben, hogy az idők változnak, én már ötven éve vagyok kint. De úgy érzem, a magyar operatőrök még mindig nagyon tehetségesek. Ez abból is fakad, hogy Magyarországon máig él az a divat, hogy az együtt dolgozó magyar operatőrök egyben tanárok is, nevelik az újakat, az ifjúságot, az ifjú operatőröket. És tényleg nagyon-nagyon tehetségesek az operatőrök. Rendezői vonalon nem tudom ugyanezt elmondani: ezen a területen valahogy minden másképp működik, de nem tudom, miért. Lehet, hogy az operatőrség egy kombinált dolog: művész is kell hogy legyél, és a technikát is ismerned kell. A magyarokban mindig is megvolt az a képesség, hogy technikailag tudták tartani a versenyt tudtak a Nyugattal. Művészileg pedig nagyon érdekes, noha szintén nem tudom, miért van így, de a rendezők valahogy nem tudnak kinevelni egy új rendezői gárdát. Valóban nem ismerem ennek az okát. Az igazság az, hogy az operatőrök nagyon jók, a rendezők pedig még mindig ott tartanak, hogy meg kell tanulniuk, hogyan kell nem magyar, hanem európai filmeket csinálni. A magyar filmek jók a magyarok számára, de azt szeretném, hogy több olyan film készüljön, mint amit a Szabó Pista csinál, például a Mephisto vagy a Redl ezredes: ezek a filmek világviszonylatban is megállták a helyüket. Nekünk több Szabó István kellene. A Makk Karcsi még egy jó rendező, aki tud jó filmeket készíteni a külföld számára. Ám sokkal több olyan rendező kellene, aki tanítja a magyar fiatalságot.
Tekintettel az amerikai gazdasági helyzetre, ha most innen menekülne el egy huszonvalahány éves operatőr – mint ahogy veled történt ez, amikor annak idején Magyarországról menekültél, már tudtad, mit kell fotózni –, véleményed szerint mit kellene most Amerikából felvenni, ha valaki meg akarná örökíteni az ország jelenét?
– Nagyon érdekes, nagyon forradalmiasnak tűnő korszakot élünk. Nem tudom, hova vezet majd ez. De ami például most folyik politikai téren – vagyis az, hogy az emberek elkezdtek kimenni az utcára, mint mi valamikor Magyarországon csináltuk ’56-ban –, majdnem olyan forradalmi időkre emlékeztet, mint amilyen fél évszázada Magyarországon volt. A gazdagok szembekerültek a szegényekkel, illetve inkább mondjuk azt, hogy a szegények többet szeretnének kapni a gazdagoktól. Volt egy nagy kormánycsere, egy nagyon jó kormánycsere szerintem, amikor Obama átvette a hatalmat. Ez ment egy ideig, aztán a hatalmasok újra visszaszerezték a befolyásukat, talán most a nép fogja átvenni az irányítást. Egy nagyon érdekes időszakot élünk, és én drukkolok azért, hogy tényleg valami olyan történjen, amire mindig is vágytam: a kapitalizmus tulajdonképpen nem élhet örökké, szocialista változások kellenek, amelyek megtörténtek már Európában, ugyanis az e téren sokkal előrébb van, mint mi. Azt várom, hogy az az öt százalék, akik birtokolják a vagyont – sokan azt mondják, hogy ez inkább mindössze egy százalék –, adja föl mindezt egy ideig, és segítse jobban a gazdaságot. És azt is szeretném, hogy a középosztály ne süllyedjen le a szegénység szintjére, hanem maradjon középosztály, és a szegényeknek pedig legyen alkalmuk arra, hogy középosztállyá váljanak. Ez volt valamikor a kapitalizmusnak a célja. Amikor idejöttem 1957-ben, akkor még meg tudtam élni a minimálbérből a feleségemmel és két gyermekemmel. Most próbálja ezt valaki megcsinálni: élj meg a minimálbérből, menj előre, tanulj, hogy operatőrré válhass, mint amivé én váltam. A fiatalság mai útja nagyon nehéz. Úgy hiszem, hogy ha ez a ma létező irányzat működni fog, akkor vissza tudunk kerülni abba az irányba, hogy a kapitalizmus a szocializmussal együtt létre tudna hozni egy olyan fajta valóságot, amelyben mindenkinek sokkal örömtelibb lesz az élete.
(Az interjú szerkesztett változatát nyomtatott formában a Kilátó közli először.)
