A nyersanyagátok fogalmával először az 1980-as években találkozhattunk. Ma is ott tartunk, és ha megvizsgálnánk a világ leggazdagabb országainak az egy főre jutó bruttó hazai termék alapján összeállított listáját, akkor a lista elején többségben volnának az olyanok, melyek nyersanyagokban szegénynek számítanak.
Ezt a paradoxont nevezik nyersanyagátoknak. A jelenség pontos okait a mai napig sem sikerült egyértelműen felfedni. Egyek kutatók gazdasági, mások politikai magyarázatokkal szolgálnak. Ezeknek az összehasonlítását nagyban nehezíti, hogy gazdasági magyarázatok adatokkal is alátámaszthatók, a politikai magyarázatokra viszont nehéz ilyen egyértelmű bizonyítékokat felmutatni. A gazdasági magyarázatok közül az úgynevezett holland betegség „diagnózisa” külön figyelmet érdemel, a politikai magyarázatok közül pedig, hogy a hirtelen megnövő bevételek a döntéshozók politikai rövidlátását okozzák, ami az állami intézmények gyengítéséhez és a korrupció áttétes burjánzásához vezet. A jövedelmező nyersanyagexport olyan érdekcsoportok létrejöttét eredményezi, melyek önös érdekük szerint alakítják az ország gazdaságpolitikáját. A politikai és a gazdasági elit ilyenkor megegyezik, vagy szorosan összefonódik. Részben ez a magyarázata annak, hogy Földünkön a bőséges nyersanyagkincsekkel rendelkező országok népe általában nyomorban él, de átlagban mindenképpen rosszabbul, mint a nyersanyagokban szegény országok polgárai.
A HOLLAND BETEGSÉG
A holland betegség, vagy hollandkór elnevezés a Hollandiában az 1960-as években kialakult gazdasági anomália jelzője. Az ország területén 1959-ben nagy mennyiségű földgázt találtak. A készleteket szinte azonnal el is kezdték kitermelni, és a nemzetközi piacokon értékesíteni. Az export felfuttatásának „mellékhatásaként” a holland forint árfolyama magasra emelkedett. Ennek az lett az eredménye, hogy a holland ipari termékek exportja sorvadni kezdett. Az egyéb nyersanyagokban, pl. olajban gazdag országok esetében is megfigyelhető a jelenség. Az olajexport felértékeli az ország valutáját, és ennek következtében a hazai termékek elveszítik versenyképességüket mind a belföldi, mind a nemzetközi piacokon. Az ipar és mezőgazdaság is rövid idő alatt elsorvad, ami a gazdasági növekedés lassulását eredményezi. A jelenség érdekes tényekre enged következtetni, ha a tőkét eredete szempontjából vizsgáljuk. A bevételek ugyanis származhatnak a nyersanyag eladásából, illetve munkából, azaz termelésből. A „munkafüggő” gazdaságokban a munkaerőt valamilyen módon motiválni kell. Ezért vannak ezekben jelentős befektetések az oktatásba, egészségügybe, a nyugdíjakba, a fogyasztás ösztönzésére. A nyersanyagexport-függő gazdaságok bevételeit viszont nem a munka hatékonysága határozza meg. Ezek az államok nem érdekeltek az irányítási mechanizmusok fejlesztésében, a versenyhelyzet megteremtésében, a jog uralmában, az egészségügy és az oktatás magas színvonalon tartásában. Az ilyen társadalmakban kialakul egy privilegizált elit, mely a nyersanyag kitermelését és megvédését végzi és irányítja. A többiekre gyakorlatilag nincs is szükség. A munkafüggő államokban más a helyzet. A javakat a polgárok munkája termeli, az állam pedig ezek megadóztatásából él. Az ilyen állam közvetlenül érdekelt a magas szintű oktatási és egészségügyi rendszer fenntartásában, mert az hatékonyabbá teszi a polgárok munkáját. Érdekes összefüggéseket fedezhetünk fel, ha pl. mindezek tükrében szemléljük a jelenkori migrációs folyamatokat.
DESTABILIZÁLÓ TÉNYEZŐ
A nyersanyagok, ásványi kincsek kivitelén alapuló exportfüggőség komoly buktatókat, veszélyeket rejt magában. A világpiaci árak ingadozása miatt a nyersanyagok exportjától függő országokban a költségvetés nehezen tervezhető. Ennek a társadalmi, szociális vetületei is mélyrehatóak. A bevételek nem azonnali felhasználása rendre ellenérzéseket szül a mélyszegénységben élő társadalmi rétegekben. Politikailag ez nehezen védhető, nehezen keresztülvihető. A közösség ugyanis elvárja a döntéshozóktól, hogy a bevételeket az életszínvonal javítására költsék. Elvárják, hogy utak, iskolák, kórházak épüljenek, növeljék a szociális juttatásokat is. A döntéshozók általában engednek az ilyen nyomásnak, amikor a nyersanyagárak esni kezdenek, nehéz helyzetbe kerülnek. Ilyenkor szoktak félbemaradni a látványos beruházások, megszűnnek, vagy elmaradnak a meghirdetett szociális programok, instabillá kezdenek válni az ilyen társadalmak. Az elmúlt kétszáz évben – a közhiedelmekkel ellentétben – a nyersanyag- és energiaárak az inflációt beszámítva is lefelé tendálnak. A technológia folyamatosan fejlődik, a nyersanyag- és energiahordozó-készletek elapadása pedig sosem következett be. Van tehát egy beazonosítható folyamat, de nem tudhatjuk, hogy mi hol vagyunk ebben a történetben, és mi vár ránk a jövőben.
