A zEtna Kiadó több mint egy évtizede indította fesztiválsorozatát, amelyen az elmúlt évek alatt a közönség a magyar kultúra számos jeles egyéniségével találkozhatott. Milyen kihívásokkal szembesült a fesztivál a kezdetekkor?
– A fesztivál megfogalmazódásában egyfajta hiányérzet, hiánytapasztalat játszott szerepet, ami előtte a zEtna folyóirat létrejöttét is indukálta. Az irodalmi, kulturális és közéleti tér vákuumai a kilencvenes évek végére meg az azt követő évtized elejére különösen nagyok, és ilyen szempontból tehát igen inspiratívak lettek.
Hogyan alakult ki a rendezvény határozott és könnyen felismerhető arculata?
– Az előzményeknél kezdem. A három úgynevezett virtuális írótábornál. Az első kettő 2001-ben és 2002-ben jött létre, a 49. és 50. Kanizsai Írótábor – amelynek ebben a két évben programfelelőse voltam – terében. Ezeken olyan sokszereplős szövegtereket sikerült létrehozni, amelyeket egyrészt a kanizsai rendezvény vendégeiként helyben, másrészt pedig a zEtna által behálózva, külső helyen hoztak létre a szerzők. Az első a Szoba kilátással… címet kapta – amelynek egy Tolnai Ottó által választott Magritte-kép, A fenyegetett gyilkos szolgált alapjául1, a második Virtuális Írótábor a Klón neve Balogh címet kapta2, amelyben egy emlékezetkiesésben szenvedő írónak kellett életművet, egy jellegzetességek nélküli közepes férfikorpusznak identitást generálni. A harmadik és egyben utolsó Virtuális Írótábor már a Kanizsai Írótábortól függetlenül szerveződött, amelyet tanulságos volt belülről is megismerni, hiszen másfél évtizeddel korábban én is valamiféle beavatást nyertem. Ennek köszönhetően járhattam például Koncz István dohányfüstös szobájában, vehettem részt a töltésen egy peripatetikus sétán, képletesen: generációk vonulásában. De megelégeltem a „szervezőbizottságosdit”, a protokollt és kiábrándított az, hogy miközben én a rendezvény kreatív és nyitott modelljének megteremtésére törekszem, egy megnyitóbeszéddel mindent valamiféle irányzatosság zárójelében lehet rakni. Visszatérve a harmadik virtuális írótáborra, a Zynthanova: kivonulás, városalapítás, (jó?) szomszédság projekt publikációinak száma is meghaladta a félszázat, de egy festőkkel közös eseményen kívül, azt hiszem, találkozói a valós térben nem voltak3. A következő évben, 2004-ben került sor az első Irodalmi Fesztiválra, de már nem a virtuális írótalálkozó koncepciójával. Az új elképzelés egy olyan nagyobb szabású irodalmi rendezvény volt, amelyben az irodalmi vonatkozásokat is tartalmazó társművészeti produkciók, filmek, koncertek, kiállítások is helyet kapnak. Ennek nyomai a mai napig követhetők. A kreatív, a műhelyjellegű megmozdulások két kivétellel háttérbe szorultak, és dominálni kezdtek a folyóiratoknak, alkotói közösségeknek, műhelyeknek helyt adó programok. Egészen a X. (Geotagger) Irodalmi Fesztiválig, amely a Sziveri János Intézettel és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közösen szervezett folyóirat-tanácskozást is magába foglalt. Ezután úgy éreztem, legalább egy időre szakítani kell ezzel a szerkezettel, most helyeződjenek előtérbe a magánzók, az irodalmi élet legkisebb egységei, atomjai, a szerzők, a velük folytatott beszélgetések. S a fesztiváli második évtized minap lezajlott második eseménye is ugyanezen modell alapján szerveződött.
Az átjárhatóság, a többszólamúság és a kulturális területek közelítése, egybejátszása az elejétől fogva kitapinthatóan fontos jellemzője a fesztiválnak. Miért tartják ezt kiemelt jelentőségű tényezőnek, miben rejlik ennek a fontossága?
– Örülök neki, hogy ezt így látod. Erősen polarizált kultúrában élünk itthon és az egyetemesben is. A fesztivál és az egész zEtna helyét pedig a hadállások közötti senki földjén szeretném megtartani, mert így marad lehetősége a – lehetőleg az értékek, a minőség, a tehetség mentén folytatandó – dialógusra. Jó lenne már negatív hagyományainkat meghaladni, a kulturális közösségbe most becsatlakozókat nem a szembenállásban szocializálni. Jó lenne, ha olyan nyitott irodalom lennénk, amelyben például nem húzunk szögesdrótot az itthon maradt és elvándorolt szerzőink közé, miközben szellemileg egy teret képezünk, és ha fenntarthatnánk azt az areális érdeklődést is, amely lehetőséget ad határfeletti szellemi koegzisztenciákra akár magyar–magyar vonatkozásban, akár pedig többnyelvű, de közös történelmi tapasztalattal és tájélménnyel bíró alkotók között is.
A rendezvények minden évben egy-egy fogalom (az idén a dodekafónia) köré szerveződnek, hogyan választják ki ezeket, és melyek a kiválasztás legfőbb szempontjai?
– A probléma ott kezdődött, hogy nem sokkal a névadás után már rá kellett jönni, maga a fesztivál elnevezés hirtelen elcsépelt lett. Írótábort nem akartunk, mert olyan már volt, meg úgy éreztük, az egy más korszakot idéz. Egyszerre fesztivál lett minden, és a zEtnáé ott találta magát a többi kolbász-, uborka- és káposztafesztiválok sorában. Elsősorban ezt a közhelyet hivatottak átminősíteni a játékos jelzők, hívószavak, a dodekafón, a korpuszkuláris, a geotagger, az areális. Szerepük még talán az is, hogy a nyitottság jegyében engednek a tágabb értelmezésnek. Egy-egy fesztivál úgyis újradefiniálja magát.
Az idei év a hagyományokhoz híven az irodalmi kultúra számos regiszterét – a folyóiratoktól kezdve a délszláv irodalmi kitekintésen át a magyar alkotókig – vonultatta fel. Vagyis a többszólamúság e tekintetben is jelentős. Mennyire fontos a fesztiválnak ez a tág perspektíva?
– A zentai központi helyszínen csak beszélgetések, párbeszédek folytak, a folyóirat- és könyvbemutatókat Adán, Szabadkán, Topolyán fogadták. A tágabb perspektíva? A magyar irodalmi tér megjelenítése mellett az areális tér másnyelvű irodalmai is fontosak, adott esetben azért, mert az előzőt is értelmezik, és vannak jelenségek, amelyek számunkra újnak hatnak. De lehetne ez a perspektíva még tágabb is, ha a költségvetés bővíthető volna, az útiköltség komoly tényező. Egyszer, mondjuk, moszkvai vendégeink is voltak.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a múlt hétvége egyik legizgalmasabb beszélgetése Benes József képzőművészhez köthető, aki élvezetes előadásmódjával és párját ritkító élettapasztalatával magával ragadta a közönséget. Hogyan sikerült egyszerre időzíteni a beszélgetést és a Benes-művek kiállítását?
– A bizottságosdit elkerülendő a fesztiváli program kialakítása során a moderátorok tesznek javaslatot vendégük személyére. Én ezekkel a javaslatokkal gazdálkodom. Virág Zoltán jelezte, Benes Józseffel szeretne beszélgetni, aki pedig a rá jellemző fiatalos lelkesedéssel fogadta a felkérést. Ez a rész tehát rendben volt. Következett a kiállítás kérdése. Gondoltam, ha minden kötél szakad, a Városi Múzeum komoly Benes-képanyaggal rendelkezik, és ha Szarka Mándity Krisztinát sikerül rábeszélnem, ő abból bizonyára egy remek alkalmi válogatást készít. De nem kellett minden kötélnek szakadnia, mert a meghívott elsöprő energiájú világával egyetemben összegöngyölve hozta a Sziveri-illusztrációk köré válogatott munkákat, ami a lehető legjobb választás egy irodalmi fesztivál esetében.
A fesztivál kortárs irodalom legnevesebb figurái mellett a fiataloknak is teret szentel. Vajon segíti-e ez a tényező a pályakezdő alkotók irodalmi integrálódását?
– Ez az integrálódás egy ilyen rendezvényen is múlik. Ahogy mindenen és mindenkin, a szerkesztőn, az idősebb kollégán, az írói szolidaritáson is. Jó, hogy ez tapasztalható, és úgy a legjobb, ha egy olyan demilitarizált térben történik, ahol a fiatalok eközben megőrizhetik függetlenségüket. Irodalmunkban ilyen jellegű pozitív hagyomány is létezik, csak hogy ilyet is említsek. Én sem felejtettem el azokat az első találkozásokat, amelyek során olvasmányaim szerzői fiatal kollégaként tekintettek rám. Vagy a peripatetikus sétát a Tisza-töltésen a Kanizsai Írótáborban valahol a nyolcvanas évek közepén, amit már említettem, a többgenerációs vonulást. Lassan kezdem megérteni az idősebb kollégákat is, nyilván ezért ez a „többgenerációs vonulás” szerkezet. Minden korszakomban voltak ilyen vesszőparipáim. Előbb a közösséghez, műhelyhez köthetők, utóbb már az atomizált magánzóhoz, annak kozmikus magányához. Úgy látszik, én is változom. Lehet, egy-két év múlva már az idős alkotók reintegrálódása kapcsán tartok szónoklatokat.
Talán egy kicsit korai ilyet kérdezni, de vajon milyen lehetőségek rejlenek a fesztivál folytatásában?
– A szerkezet tehát marad a tavalyi/idei, másvalami csak úgy lesz, hogy a vendégek lesznek mások. A hívószón gondolkodom, de egy hónap múlva, az első pályázatot készítve már meg kell fogalmaznom. Mert megint egy tucat pályázat megírása következik, s a bizonytalanság, mi is fér majd a keretbe. Egy sor javaslat tavalyról és ebből az évből is fennmaradt, de fel kell frissítenem az adatbázist. Hosszabb távra nem tervezek, ahogy fejlesztésben sem gondolkodom. Volt időszak, amikor bíztam abban, hogy a fesztivál, a folyóirat vagy a könyvkiadó teljesítményét tekintve kiérdemelheti a szintugrást, a kisebb intézményesülést, infrastruktúra-fejlesztést, hisz egyetlen főállás nélküli egyesületi égisz alatt folynak a zEtna körüli tevékenységek. Ez sajnos nem következett be. Az viszont kimondottan kellemes élmény számomra, hogy a fesztivál lebonyolításában Zentán minden önzetlen segítséget megkapok a VMMI és a Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ fiatal vezetőitől és munkatársaitól, akik közül többen fesztivállátogatóból lettek fesztiváltámogatókká, úgy, hogy közben fesztivállátogatók is maradtak. És hogy nincsenek egyedül.
1 A kép a következő linken található: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/54/index.html
2 Az anyag az alábbi oldalon tekinthető meg: http://www.zetna.org/balog.html
3 Az említett írótáborról itt tájékozódhatnak: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/79/index.html
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
