Hódos Imre 1928-ban született Hajdúnánáson. Középiskolás korában Debrecenben elsőként a tornasporttal ismerkedett meg. Edzőinek tanácsára egy alkalommal meglátogatta a birkózók edzését, és úgy megragadta a küzdősport, hogy hamarosan a Debreceni Munkás Testedző Egyesület birkózószakosztályának egyik legnagyobb reménységévé vált. A tornával töltött időszak mégsem ment veszendőbe, hiszen az akkor szerzett rugalmasságát és hajlékonyságát a későbbiekben bőségesen tudta kamatoztatni. A labdával sem volt ügyetlen. Gyakran ellátogatott a Loki focistáinak tréningjére is, ahol olyannyira elkápráztatta a vezetőséget, hogy még a regionális ifjúsági válogatottba is bekerült. Végül a birkózóvezetőknek sikerült meggyőzniük, hogy a legnagyobb sikereit a szőnyegen tudja elérni. Nehéz szívvel ugyan, de véget vetett labdarúgó-karrierjének. Az idő később igazolta a döntés helyességét, de a focinak soha nem tudott teljesen hátat fordítani, a Nagyerdei Stadion nézőterén a későbbiekben is gyakran megfordult.
1946–48-ig a Debreceni Vasutas Sport Clubban birkózott, majd 1949 -ben a 21 éves fiatalember klubot váltott, s a Budapesti Bástya birkózószakosztályának versenyzője lett. Nem teljesen önként ment a fővárosba. Az állambiztonság egyesülete egy „visszautasíthatatlan” ajánlatot tett neki: az átigazolási papírok mellé annak elutasítása esetére postázták számára a katonai behívót is… A klubváltás – ha kikényszerített volt is – mindenképpen jót tett Hódosnak, hiszen ugyanebben az évben megnyerte a budapesti főiskolai világbajnokságot a kötöttfogású birkózás 57 kilogrammos súlycsoportjában. Ráadásul két évvel később Berlinben meg tudta védeni címét. 1952-ben aztán a felnőttmezőnyben is bizonyította tehetségét: megnyerte első országos bajnokságát. Ez és a kétszeres főiskolai világbajnoki cím elegendő volt ahhoz, hogy tagja legyen a helsinki olimpiára kiutazó csapatnak.
Bár súlycsoportjának elitjéhez tartozott, nem számoltak vele aranyesélyesként. Úgy gondolták, hiányzik belőle a ravaszság, valamint túlságosan óvatos. Az ötkarikás játékok során lépésről lépésre rácáfolt ezekre a vélekedésekre. Első ellenfele az 1950-es stockholmi világbajnokság győztese, az egyiptomi Mahmoud Hasszán volt. Hódos az ellenfeléről a nevén kívül csak annyit tudott, hogy az afrikai kontinensről származik. Óvatosan, nyugodtan birkózott, egyre nagyobb fölényre tett szert, s végül pontozással megnyerte a küzdelmet. Csak ezt követően közölték vele, hogy a világbajnokot győzte le, és a hír legalább annyira sokkolta a győztest, mint az egyiptomit a vereség. Elmélkedésre azonban nem maradt sok ideje, mert a következő ellenfél sem ígérkezett sokkal könnyebbnek, a párosítás a hazai közönség nagy kedvencével, Arvo Kyllönennel hozta össze. A finnt elragadta a hév meg a közönség buzdítása, és elhamarkodott akciókat kezdett, amiket Hódos sikeresen megkontrázott, s végül újfent pontozásos győzelmet aratott. Következett a norvég Reidar Maerlie. A skandináv rendkívül durva, sokszor sportszerűtlen harcmodort alkalmazott, amiért többszörösen is megintették. Hódos végül nagy pontfölénnyel nyert. Az új ellenféltől, a libanoni Zakaria Chihabtól nagyon féltették. Talán nem kellett volna, mindenesetre a szokásosnál is óvatosabban kezdett. Kerülte az akciók indítását, és passzivitásáért a bírók meg is intették. A libanoni ezt nem tudta kihasználni, ami lendületet adott a magyar versenyzőnek, s végül, ha nehezen is, de minimális pontelőnnyel megnyerte az összecsapást. Győzelmével biztossá vált, hogy legalább a dobogó második fokára felállhat, de az arany is közel került hozzá, mindössze arra volt szükség, hogy ne tussal szenvedjen vereséget a szovjet Artem Terjantól. Kiderült, hogy a lesajnált „vidéki fiú”, ha kell, nagyon is taktikus és a körmönfont tud lenni. Az edzői utasításoknak megfelelően a küzdelem során húzta az időt, s végül ugyan pontozásos vereséget szenvedett, de a körbeverések miatt még ez is megfelelt neki.
Az olimpiai bajnok a következő években súlycsoportjában egyeduralkodó volt Magyarországon. 1958-ig hat országos bajnoki címet szerzett. 1953-ban az olimpiai bajnok visszatért Debrecenbe, a helsinki siker felülírt mindent, és az ismételt klubváltást, ha fogcsikorgatva is, de még az állambiztonság egyesületének is tudomásul kellett vennie. Közben a nemzetközi porondon is helytállt, hiszen ugyanebben az évben Nápolyban a felnőtt-világbajnokságon ezüstérmet szerzett, 1954-ben a budapesti főiskolai világbajnokságon ugyancsak második helyen végzett. 1956-ban a melbourne-i olimpián negyedik lett. Versenyzői pályafutását az 1960-as római olimpia után fejezte be. Visszavonulása után nemzetközi versenybíró lett. Mint bíró részt vett az 1988-as szöuli olimpián, majd visszavonult a bíráskodástól is. Munkásságát a Nemzetközi Birkózószövetség (FILA) a legmagasabb kitüntetéssel, az Aranysíppal ismerte el. 1989-ben halt meg Debrecenben. Halála után egy évvel Debrecenben róla nevezték el a városi sportcsarnokot.
