2024. március 19., kedd

Az elvesztett lelkiismeret

Be kell vallanom, de valószínűleg nyugodtan írhatnám ezt többes szám első személyében is, hogy a (e)migránsok tömegeinek vonulása egyáltalán nem kellemes látvány. Nemcsak az idegen és meg nem szokott arcok zavarják az embert, hanem a belső tépelődések kavalkádja is. Sokrétű kihívás előtt állunk. Mégpedig tanácstalanul. A jelen pillanatban úgy tűnik, hogy csak a leckeosztogatás működik bejáródottan. Ebben ugyanis nagymesterek vagyunk. Mindig jobban tudjuk, hogy mit kellene a másiknak tennie, mint saját magunknak. Leckéztetni mindig tudunk. Odamondani is, de adni az okosat is. Pontosan úgy vagyunk, mint azoknak az elégedetlenkedőknek a tömege, akiket a szónokló megkérdez, hogy akarják-e a változásokat. Erre minden jelenlévő felemeli kezét: mindenki akarja a változást. Aztán jön a következő kérdés. A szónok arra kíváncsi, hogy ki szeretne közreműködni a változtatásban. Egyetlen kéz sem lendül a magasba. S amíg csak másoktól várjuk el a változtatáson való fáradozást, addig semmi sem fog megváltozni. Nem lesz változás mindaddig, amíg csak a magunk kényelmi helyzetéből osztogatjuk az észt (már akinek van!), adjuk a mindentudót, de semmit sem mozdítunk. A változáshoz mozgásba kell hozni a dolgokat.

Másrészt most már arról is meggyőződtem, hogy az emberi gonoszságnak nincs határa. Gyorsan kommunikáló világunkban a különböző fajta tömegkommunikációs eszközök borzalmas emberi kegyetlenségekről számolnak be. Megdöbbenünk a képek láttán és a szenvedők égbe kiáltó hangjának hallatán. Mintha az emberek egy része hibás termék lenne, amelyből az összeszerelés folyamán kimaradt egy létfontosságú alkatrész: a lelkiismeret. Mert lelkiismeret nélkül az ember nem ember. Amúgy meg azt sem tudjuk véka alá rejteni, hogy korunk – elsősorban zenei – kultúrájának egy része a sátánt hívja, vagy éppenséggel imádja. Pedig őt aztán nem kell hívni. Jön és támad. Ott sebez, ahol a leggyöngébbek vagyunk. Nem véletlenül beszélt a szent életű VI. Pál pápa a gonoszság misztériumáról. Mert nemcsak Isten a rejtélyes titok, hanem a gonoszság is. Minduntalan láthatjuk, hogy valójában ember az embernek farkasa. Mert ha nem így lenne, akkor nem lenne menekült, akkor nem lenne menekültet könyörtelenül kizsákmányoló embercsempész, akkor nem lenne késelő és gyilkosságra készülődő menekült, akkor nem lenne háború, akkor nem hasítana szívünkbe és lelkünkbe a szüleit vesztett árván menekülő gyermek sírása, akkor... (... tovább már mindenki tudja folytatni).

Mondanánk: valaki kinyitotta Pandora szelencéjét. Kiengedte belőle a bűnt, a szenvedést a gonoszságot, de a remény benne rekedt. Újra ki kellene nyitni, hogy a bezárult remény kiszabadulhasson.

Vannak, akik próbálgatják megnyitni. Vajon milyen remény kerül elő? Miben remélhetünk? A keresztény szeretet valójában győzni fog, vagy illúziókat kergetünk olyan események közepette, amikor hittestvéreinket szándékosan a Földközi-tengerbe dobják az ugyanabban a cipőben járó menekülttársak? Hogyan szeretni és elfogadni azt, aki betör a házadba? Van-e határa a keresztény szeretetnek? Meddig szeretet és mikor meghunyászkodás? Ha befogadom, hogyan rendezzem az együttélést? Szigetként fogunk egymás mellett élni, ki-ki a maga kultúrájában? Mert integráció nincs, és nem is lesz. Vagy pedig döntsünk az európai akadémia mellett, amelynek segítségével megtanítanánk a bevándorlót európai értékek mentén élni? De hiszen ők nem a mi szellemi vagy vallási értékeink miatt jönnek, hanem a pénz miatt. A mi pénzünkért azonban nem fognak lemondani saját szellemi és vallási értékeikről.

Vagy komoly isteni figyelmeztetésről van szó? A világ egyfajta tisztulásáról? Hitünk és felebaráti szeretetünk próbára tételéről?

Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban bárkinek – egyénnek vagy intézmény(ek)nek – volna biztos megoldása. A fájó és megfélemlítő népvándorlás közepette tanácstalanul állunk. Nincs kidolgozott tervünk. Nem is lehet. A gonosz nem emberi elképzelések szerint működik. Nagy tanúságtételnek számít majd, ha meg tudjuk őrizni nyugalmunkat, hitünket és reményünket, nemcsak a mostani, hanem az elkövetkező provokációk közepette is. Rá kell döbbenünk, el kell ismernünk, hogy csupán a saját emberi erőnkre és értelmünkre támaszkodva nem tudunk túljárni a gonosz eszén. Ezért a megoldások és a helyes cselekvés keresése közepette sokkal komolyabban és elszántabban kellene odafordulni a felvilágosító Szentlélekhez. Ideje feleleveníteni imahadjáratunkat, nemcsak a nemzetünkért, hanem az egész Európáért. Mert tudjuk, hogy ki győzte le szenvedések közepette is a gonoszt.