Minden vasárnap, amikor az öregek imádkoznak, s a még öregebbek még jobban imádkoznak, a Varázsló eljön a faluba. Haja csapzott, mellénye szűk, nadrágja lyukacsos, nyurga teste mégis egy máguséhoz méltó: körbelengi valami varázslatos.
Reggelente felállítja kioszkját a falu szívében, az ütött-kopott és kiszáradt kút mellé. Mindenféle csecsebecsét és tolldíszt aggat rá, szóval olyan dolgokat, amiket máshol nem tudna megvenni az ember fia. És még mielőtt a Nap láthatatlan fonalán a horizontról csúcspontjára mászna, eltűnik. Nem hiszem, hogy túlságosan kedveli a Napot.
Szeretek a Varázsló közelében lenni, egyik nap, amikor még nem nyelte el a kámfor, magához hívatott.
– Hé, fiacskám, ide tudnál jönni egy pillanatra? – fehér kesztyűvel intett felém.
– Miben segíthetek? – kérdeztem bátortalanul.
– Láttál te már esőt?
Teljesen értetlenül álltam előtte, fogalmam sem volt, miről beszél.
– Biztosan akkor születtél, amikor végleg megszűntek az esőzések, elég nagy a szárazság errefelé, nem igaz? Várj egy picit, adok neked valamit, amire később még szükséged lesz.
A Varázsló közelebb lépett hozzám. Elég közel ahhoz, hogy orromat megérintse a cukorkák szeszélyes illata, valahol ott lapultak a mellényében. Vad matatásba kezdett, zsebéből egy magot és a magnál is kisebb palackokat rántott elő, amiknek belsejében színes folyadékok lézengtek. Hegyes orra alatt bohócos mosoly jelent meg.
– Látod ezt a magot? Ültesd el a kertedben, ezeket a palackozott álmokat pedig szórd rájuk éjszakánként. Gyere vissza minden héten, újratöltöm neked az üvegeket. Tégy így, különben a magból kikelő növény elszárad. És azt nem szeretnénk.
– Palackozott… álmok?
– Szerencsét hoznak, bízz bennem. Szerencsét és esőt.
Úgy tettem, ahogy kérte: kezemmel egy kis lyukat ástam, a friss pázsit közé rejtettem a magot. Apró durranás hallatszódott, ahányszor csak kinyitottam a palackokat és tartalmukat a földre öntöttem. A magvacska éhesen szívta be a szivárványszínű álmokat.
Ezután minden héten elmentem a Varázslóhoz. Ő szó nélkül újratöltötte a parafadugós üvegeket. Néha átlátszó folyadékkal, olykor többárnyalatúval. Megköszönte a fáradozásaimat, én pedig visszaballagtam a kertembe és tovább itattam álmokkal a növényt. Lassanként kiterjesztette birodalmát, a hajtás minden éjszaka nagyobbnak tűnt.
– Az eső az első termés megjelenése után fog beköszönni – mondta a Varázsló.
Egy alkalommal a rutin másképpen alakult a tervezettnél. Meglátogattam a Varázslót, elkaptam tőle az álmokat – ezúttal foszforeszkálós sárgát és ciánkéket –, majd otthonom felé vettem az irányt. De nem értem haza. Megbotlottam egy kődarabban, elestem, és eltörtem a palackokat. Az álmok szerteszét hullottak. Azonnal a kiszáradt szökőkúthoz rohantam, de a Varázsló és a kioszkja ekkor már sehol sem volt. Nem jött többé a héten.
Imádkozni kezdtem, ahogyan az öregek teszik minden nap. Beléptem a kertembe, de a növény hajtásai máris lekonyultak. Teljesen elkeseredtem, a sírást sem tudtam visszatartani. Bőgtem akár egy csecsemő, míg fel nem jött a hold, aztán lefeküdtem a törékeny ágak mellé. Élénk álmom volt: hatalmasra nőtt gombákkal, beszélő virágokkal és repülő plüssállatokkal utaztam egy zöldes világban. Amikor felébredtem, egy törzset szorítottam magamhoz, amikor pedig felálltam, még a fejemet is bevágtam egy jó erőben lévő ágba. Az én kis növényem volt az. A magvacska most hóbortos faként vetett árnyékot a kertre színes leveleivel.
Vasárnap újra meglátogattam a Varázslót. A fáról két érett gyümölcsöt vettem le, a falu szívébe mentem, ahol tarka bódéjánál a legújabb portékákat rendezte különös fizimiskájával. Átadtam neki a fa termését, ő pedig elmosolyodott.
– Látod fiacskám, tudtam én, hogy képes vagy rá. Most már bármelyik pillanatban eleredhet az eső.
Majd rövid szünet után, mikor a szája szegletéből is eltűnt a mosoly, a Varázsló újra megszólalt.
– És mondd, te mit láttál?
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
